Teológia - Hittudományi Folyóirat 40. (2006)
2006 / 3-4. szám - Martos Levente Balázs: "Vele ettünk és ittunk..." (ApCsel 10,41). Emlékezés és önazonosság az Apostolok Cselekedeteiben
MARTOS LEVENTE BALÁZS „Vele ettünk és ittunk...” (ApCsel 10,41). Emlékezés és önazonosság az Apostolok Cselekedeteiben 1. AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEI MINT EMLÉKEZÉS Az ősegyház és az első keresztények iránti lelkesedés minden bizonnyal nemcsak archaizáló vagy romantikus vágyakozás egy tisztának vélt múltba, sőt nemcsak az újraértelmezve meghamisított múlttal való manipuláció melegágya, hanem a keresztény teológia lényegéből fakadó belső követelmény is. Amennyiben a kinyilatkoztatás teljessége Jézus Krisztusban adatott a világnak, döntő fontosságú annak megismerése és szüntelen újbóli tudatosítása, hogy miként adták tovább az ő életét és tanítását tartalmazó örömhírt. A kinyilatkoztatás továbbadására való emlékezés nem más, mint a kinyilatkoztatás felfedezése. Az egyház minden korban emlékezik saját kezdeteire1. Az egyház mintegy folyamatosan születik ott, ahol elfogadják, megértik és továbbadják — szóval és tettel — Jézus Krisztus örömhírét, szüntelen emlékezéssel jelenvalóvá teszik a Jézusban megjelent üdvösséget. Emlékezni Krisztusra, akiben megmutatkozott az Atya (vö. Jn 14,5—11), lehetetlen anélkül, hogy emlékeznénk az egyházra, amelyben Krisztus jelenvaló, elérhető, megérthető. Az emlékezés összekapcsolja az emlékezőt és a felidézett valóságot, de összekapcsolja az emlékezőt és hallgatóját, az emlékeztetett embert is. O is részese lesz az emlékezés folyamának. Ez különösen akkor igaz, ha Jézusra emlékezünk, hiszen az ő földi élete az örökkévalóság időbe zárt képe2. Az, ami vele a történelmi múltban történt, egy1 II. János PÁL utolsó könyvében, az Emlékezet és azonosság. Beszélgetések az ezredfordulón (olasz eredeti: Memoria e identitá, Cittá dei Vaticano 2005; Budapest 2005) 24. fejezetében szól az „Egyház anyai emlékezetéről”. Kiemeli Mária emlékezetének jelentőségét, amelybe beavatta Lukácsot és Jánost is, de az ő anyai emlékezete mellett az egész Egyház „anyai emlékezetéről” is beszél. Azután megjegyzi (153—154): „Az Egyház emlékezete az Egyházzal együtt gyarapszik, mindenekelőtt az apostolok tanúságtételén és a mártírok szenvedésén keresztül. Ez emlékezet a történelemben bomlik ki lépésről lépésre, az apostolok cselekedeteitől kezdve... Teológiai szakkifejezéssel ’Hagyománynak’ nevezzük, s a szó az áthagyományozással való emlékeztetés aktív funkciójára utal. Hiszen mi más a Hagyomány (traditio), ha nem az az Egyház által vállalt feladat, hogy átadja (tradere) Krisztus misztériumának teljességét, amelyet emlékezetében őriz? Az Egyház eme vállalásában folytonos segítséget kap a Szentiélektől. .. Amikor tehát az Egyház az eucharisztiát ünnepli, amely az Úr ’emlékünnepe’, akkor a Szendélek vezeti őt, aki napról napra ébren tartja és irányítja emlékezetét. A Lélek eme éppoly csodálatos, mint misztikus munkájának köszönheti az Egyház leglényegibb identitását nemzedékről nemzedékre, immár kétezer éve.” A „feltétlen a feltételesben”, íija újra meg újra rendkívül meggyőzően K.-H. Menke, Krisztus a létezés értelme. Krisztológia a relativizmus korában (Budapest 2002). TEOLÓGIA 2006/3-4- XL (2006) 151-159 151
