Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)
2005 / 1-2. szám - Válóczy József: A monoteizmus posztmodern kritikája
vonnak (Vattimo pl. a lét történelmiségének tételéből levezeti, hogy nem lehetséges sem végérvényes kinyilatkoztatás, sem végérvényes tanítás,60 ami ebben a formában nyilvánvalóan nem egyeztethető össze a kereszténység önértelmezésével),61 ennek nem szabad elbátortalanítania: a feladat egy új szintézis megalkotása. Ahhoz, hogy a posztmodern kritika beépülhessen a kereszténység istenfogalmába, szükség lehet a kritika mélyebb indítékainak megértésére - mint ahogyan a posztmodern is megpróbálja a maga részéről a klasszikus metafizika szándékát fölfedezni; pl. PETHŐ BERTALAN reflexiójában: „Nem az a csodálatos, hogy a nyugvást és a többi ontologémát hosszú időn át nem kérdőjelezte meg az ember, noha ezeket az ontológiákat ma öncsalásnak minősítjük, hanem az a csodálatos, hogy éppen ezek az ontologémák (és nem mások) keletkeztek és voltak érvényben, illetve hogy éppen ezen a módon csapta be magát az ember."62 Az eddigi összefoglalásból is világossá válhatott, hogy a posztmodern számára csak a pillanat bizonyossága létezik. Ez fölidézheti bennünk John LOCKE és főleg Johann GOTTLIEB Fichte gondolatát, akik már a XVII. illetve a XVIII. században megfogalmaztak, rendszerükbe építettek valami hasonlót: Locke a külső világgal kapcsolatosan (vagyis hogy csak addig lehetünk biztosak egy tárgy létezésében, ameddig az érzékelése tart),63 FICHTE pedig az énnel kapcsolatosan (vagyis hogy „az én tudatos énként saját tevékenységének az eredménye").64 Ezek a filozófusok emblematikusan jelzik az emberi megismerés nézőpontjának megváltozását: hiszen Ágoston, az ember önmagáról birtokolt bizonyosságát a memoria kategóriájába sűrítve, illetve azzal illusztrálva („...úgy ismerte magát, ahogy ismeri az emlékezetben elraktározott dolgokat akkor is, ha nem gondol rájuk."),65 még feltételezte a bizonyosságnak valamiféle folytonosságát, ami az újkorra föloldódott. A fejlődéslélektan ismeri a tárgyállandóság fogalmát, amellyel a kb. 8 hónapos kisgyerek azon vívmányát juttatja kifejezésre, hogy megtanulta, a tárgyak akkor is léteznek, amikor ő nem érzékeli őket. Fölvetődhet a kérdés: vajon az újkori ember elveszítette azt a magától értetődőséget, amelyet a gyereknek meg kell szereznie azért, hogy eligazodjon a világban (és amely Ágoston korában, úgy látszik, még megvolt)? Azt gondolom, bizonyos szempontból jogosan tűnhet veszteségnek, de egy más „koordinátarendszerben" lehet egyszerűen adottság, akár korábban ismeretlen előnyökkel. A „koordináta-rendszer'-változás pedig tulajdonképpen abban állhat, hogy míg az újkorig a kozmosz illetve a tárgyak világa volt a mércéje illetve mértéke minden valóság megismerésének és megítélésének, addig az újkorra ez a mérce illetve mérték az emberi tapasztalat lett. Az emberi tapasztalat területén nem létezik az a fajta folytonosság és szubsztancialitás, amely a tárgyak világában igen: a bizonyosság mindig a szubjektumé, így mindig pontszerű, a folytonosság pe60 „Szinte semmit nem látok a bibliai örökségben és a hagyományos hitben, ami ne változhatna, hacsak azt nem, hogy Isten szeretet...", VATTIMO, G., - SEQUERI, P., - RUGGEkl, G„ Interrogazioni siti cristianesimo, 60.; „...a kereszténység lényege leszűkítve a szeretetre, és minden egyéb a különböző történelmi tapasztalatok ideiglenességére bízva...", VATTIMO, G., Credere di crcdcrc, 78. 61 Megjegyzendő, hogy Vattimo, tulajdonképpen önmagával ellentmondásban, Jézusnak mégis tulajdonít valamiféle feltétlenséget - ezzel szintén nyitva hagyva a párbeszéd lehetőségét. 62 PETHŐ, B., „Posztmodernológia", ID., Poszt-posztmodern, 28. 63 Vő. Reale, G. - Antiseri, D., II pensiero occidentale dalle origini ad oggi 2, Brescia 1990, 389. M Nyíri, T., a filozófiai gondolkodás fejlődése, Bu dapest 2003,298. 65 AUGUSTINUS, A., A Szentháromságról, Ókeresztény írók 10, Budapest 1985, 406. 88
