Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)
2005 / 1-2. szám - Ancsin István: Dráma és szabadság Hans Urs von Balthasar teológiájában
séljük az üdvtörténetet, hanem hogy átéljük azt. Balthasar természetesen nem esik abba a hibába, hogy a dráma legfőbb személyeit közvetlenül transzponálja a teológiára, vagyis hogy az Atya lenne a teremtés darabjának szerzője és rendezője, a Fiú a főszereplője, a Szentlélek az egészet átjáró szellemiség, az emberiség pedig a nézőközönség. Egy ilyesfajta transzponáció teológiailag és történelmileg is anakronisztikus lenne, hiszen az Újszövetség előkészítője nem a görög tragédia, hanem az Ószövetség volt.4 Tény mindenesetre, hogy minden színvonalas dráma magában hordoz egy „teológiai háttérsugárzást"5, hiszen nemcsak ábrázolja a világot, hanem értelmezi is azt, és ezzel transzcendálja is egyben. A dráma mindig kísérletet tesz arra, hogy szintézist hozzon létre az ember önértelmezése és az isteni mítosszal való találkozása között.6 Valamilyen szinten minden drámában jelen van az emberi kérdés és az isteni válasz, amelyet a rendező és a színészek megkísérelnek egy időben is összesűrített eseményben előadni, és a nézőközönség számára is érthetővé és átélhetővé tenni. A dráma előadása folyamán a publikumban egyre inkább felébred és erősödik a remény, hogy valamiféle kinyilatkoztatást kap a lét titkáról.7 Ahhoz persze, hogy egy ilyesfajta feszültséget egyáltalán bele lehessen vinni a darabba, annak a priori módon jelen kell lennie a lét struktúrájában. Ennek kell alkalmat szolgáltatnia ahhoz a „hithez", hogy reális esély van a megoldásra, mégpedig végső soron annak a mindenki számára húsbavágó kérdésnek a megoldására, hogy mi a lét és az ittlét értelme, konkrétan: az én ittlétem értelme. Balthasar megállapítja, hogy a közönség a színházi előadás során, illetve azon keresztül elsődlegesen azt az örömöt érzi át, hogy részese lehet az ittlétnek.8 Mindez arra utal, hogy a publikum elsődleges várakozása nem a helyreállítandó szociális viszonyokra irányul, hanem azon túl sokkal inkább egy olyan rendre, amely önmagát és a lét végső értelmét ingyen, minden feltétel nélkül képes az embernek ajándékozni. Ennek az ingyenes, feltétel nélküli ajándékozásnak és kinyilatkoztatásnak - amelyben az ember megtalálhatja léte alapját és célját - szabadnak (csak így lehet feltétel nélküli) és az ember kontingens egzisztenciájával szemben abszolútnak kell lennie. Ezen a ponton adódik számunkra a legjobb alkalom, hogy áttérjünk előbb a végtelen, majd a véges szabadság jelenségének tárgyalására.9 4 Vö. BALTHASAR, H. U. V., Spiritus Creator. Skizzen zur Theologie, III., Einsiedeln 1967, 354. 5 MEIER, H., Theater, theologisch. In: Vermittlung als Auftrag. Symposion zum 90. Geburtstag von Hans Urs von Balthasar, Einsiedeln, Freiburg 1995,53-69., 53. ^ „A görög tragédia anyaméhe a mítosz" - mondja Balthasar, in: Spiritus Creator, 347. 7 Vö. Balthasar, H. U. v., Theologik, I., Einsiedeln 1985, 30. H Vö. TD 1,246. 5 Balthasar kifejezésre juttatja, hogy másodlagos jelentőségű a kérdés, miszerint a végtelen vagy a véges szabadságot elemezzük előbb. A végtelen szabadság tárgyalásával kezdeni azt az előnyt hordozza, hogy vázolhatjuk a véges szabadság lehetőségi feltételeit. Amennyiben a véges szabadsággal kezdenénk, úgy - amellett, hogy tapasztalatilag számunkra csak ez hozzáférhető - kimutathatjuk, hogy miért van ennek szüksége a végtelen szabadságra (vö. TD II/l, 186.). Tanulmányunk - Balthasarral ellentétben - a végtelen szabadság tárgyalásával kezdi, mivel az összkoncepció szempontjából ez előnyösebbnek tűnik. 2
