Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)
2005 / 1-2. szám - Gánóczi Sándor: Az ágostonos szeretetteológia méltatása és kritikája
bergnek igaza van, mikor kijelenti, hogy Jézus tetteit egy bizonyos „perszonalizmus" megnyilatkozásainak tekinthetjük. Ugyanis az általa közvetített isteni szeretet ezentúl már nem elsősorban a nép kollektívuma felé fordul, hanem inkább személyek felé. Éspedig főleg olyan személyek felé, akiket az akkori zsidó társadalom nem értékelt sokra. Az előbb említettek mellett még a koldusokat, a prostituáltakat, az idegeneket és az ún. vámosokat kell megemlíteni. Szerintem ma helyénvaló a nők helyzetét külön kiemelni. Nem egy tekintetben diszkriminálták őket. Például az írástudók, a rabbik nem engedték meg nekik, hogy a Tórát tanulmányozzák és még kevésbé, hogy annak magyarázatáról vitatkozzanak: A nő ne üsse be orrát a teológiába! Ha egy asszony házasságot tört, valóságos pogrom várt rá, különös bírósági eljárás nélkül rögtönzött megköveztetés. A férfi hűtlenségére nem járt ki büntetés, hiszen alapjában véve - legalábbis elvben - több nőt is elvehetett. Jézus tehát a társadalmi ár ellen úszott, amikor - mint a modern szentírástudo- mány kimutatta - nőket is befogadott tanítványai közé. Másrészt határozottan fellépett az ellen, hogy bűnbeesett asszonyokat halállal büntessenek. Ismert ez a jézusi szó, amely a nők emancipációjának, egyenjogúsításának meghirdetése felé irányul: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek", férfiak közül (Jn 8,7). A női bűn nem súlyosabb tehát, mint a férfibűn. Ezen a téren is egyenlőek a nemek. Mindkettő egyaránt számíthat megbocsátásra, építő önkritika lehetőségére. A jézusi emancipációnak tudvalévőleg még megvannak a nyomai Pál apostolnál is (pl. Róm 16,1-16; lKor 11,5 k; Gál 5,28: „nincs többé ... rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő"). De sajnos már a 2. század végétől egyre inkább feledésbe merült. Ma méltán ismerjük el forradalmi jellegét. De már az is megfelel végeredményben a mai ideálnak, hogy a Teremtés könyve szerint Isten az embert, mint férfit és nőt alkotta meg saját képére és hasonlatosságára, úgyhogy ellenkezik akaratával az, aki az istenképmásságot kisajátítja a férfi javára. Számos más példát lehetne felhozni arra, miként szerzett a Názáreti érvényt annak, amit ma „emberi jogoknak" nevezünk, és amelyek nélkül sem társadalmi, sem egyházi együttélés nem lehetséges. Egyetemes koegzisztencia és béke szintén nem. Ebből a szempontból fontos, hogy az a főparancs, amelynek tárgya a héber „ahaba", azaz röviden az isten-emberi szeretet, amely egyszerre és elválaszthatatlanul fordul Isten és az embertárs felé, kimondottan jogi következményekkel is jár. Jogtipró szerete- tet ellentmondás lenne. így ítéli el Jézus végeredményben mindazt a faji, etnikai, nacionalista, ideológiai talajból táplálkozó önimádást illetve gyűlöletet, amely sajnos korunkat továbbra is jellemzi. Ismert dolog, hogy a Názáreti nacionalista kortársai hajlottak arra, hogy a Lev 19,18-ban megfogalmazott felhívást a saját szájízük szerint magyarázzák. Ott az áll: „Ne légy bosszúálló és ne gyűlölködj néped fiaival". Egyes hazafiak átfogalmazták: „Szeresd (honfitárs-hitsorsos) felebarátodat és gyűlöld ellenségedet". Máté (4,43) egy ilyen értelmezést idéz, és az ellen fogalmazza meg a jézusi tiltakozást: „Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért. így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is". Hozzátehette volna joggal: Isten is és küldöttje is gyakorolják az ellenségszeretetet szintúgy, mint a 22
