Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)
2005 / 1-2. szám - Gánóczi Sándor: Az ágostonos szeretetteológia méltatása és kritikája
megbocsátást (vö. Lk 23,34). Mindez beletartozik az újszövetségi főparancs összefüggésébe (vö. Mk 12,29-32; Mt 22,4ο).25 Kérdés: Szabad-e az ezekben a szövegekben szereplő agapé-1 élesen elválasztani az eros-től? Szerintem nem. Annyiban nem, amennyiben az önszeretet analógiában áll az embertárs iránti és annak javát kereső szeretettel. Arról van szó, hogy a más ember önmegvalósulása után éppúgy vágyódjunk, mint magunk önmegvalósulása után. Határpélda erre a magatartásra az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd (Lk 10,29- 36). Abban fellép egy idegen, aki megzabolázza siető eros-át - miközben a levita önző módon továbbsiet -, és a szenvedő áldozat segítség utáni vágyára válaszol. így lép közel ahhoz, aki a közelében hever. Ezt az egyszerre aktív és passzív közelséget, a közeljövő és a közelfekvő személyét fejezi ki a görög plesion szó. A „felebarát" szó nem tartalmaz ilyenfajta jelentést. Azt, hogy itt nem csupán önátadás, önfeláldozás mutatkozik, hanem egy olyan vágyakozó szeretet is, amely összekapcsolja a szeretett ént a szeretett mással. így járulnak hozzá az agapé, azaz az ajándékozó szeretet konkrét, sokoldalú, gazdagságához. Ami a szamaritánus motívumát illeti, az joggal lett az egyházatyák szemében Krisztus, a Megváltó előképe. Másrészt pedig a plesion fogalma alkalmas arra, hogy utaljon arra a hármasegységre, amely egybefogja az Isten, az embertárs és a saját önkiteljesedés iránti szeretetet. Mielőtt erre a gondolatmenetre a modern embertan keretében visszatérnék, röviden még Pál apostol szeretetteológiájáról kell szólnom. Érdekes módon itt alig esik szó az ember Isten iránti szeretetéről.26 Az egész elmélet központja az Isten üdvöt hozó szeretete az ember iránt, ahogy az Krisztus a kereszthalálig menő önátadásában és a Szentlélek mindennapos adományaiban nyilatkozik meg. Ily módon az isteni agapé az Atya, a Fiú és a Szentlélek közös működését, szinergiáját helyezi előtérbe és nem a csupán „személyek" egymáshoz való „benső" viszonyát. A tanítás lényege: az üdvtörténeti agapé azonos az isteni Három evilági tevékenységével. Ez a szeretet pedig szenvedő szeretet. Teljesen Jézus kereszthalála jegyében áll. Erről mindenekelőtt a Rómaiakhoz írt levél 5. és 8. fejezete tesz tanúságot. Röviden összefoglalom e két fejezet tartalmát. Az isteni agapé tárgya az emberiség. A hitre ugyan kész, de ugyanakkor a bűn és a halál törvényének (8,2) és mindenfajta szenvedésnek alávetett (8,18 és 35 k) emberi közösség. Ez ellen a „törvényszerűség" ellen fordult az isteni agapé-ból fakadó kegyelem, mikoris Krisztus akkor halt meg értünk, „amikor még bűnösök voltunk" (5,8). Krisztus felszabadító tevékenységét úgy kezdte, hogy „a bűnös testhez hasonló" formában élt (8,3). Ezért is szenvedett (8,18). Ilyen módon hozta létre azt a viszonyt, amelyben a hívők a Fiú testvérei (8,29) és „társörökösei" (8,17) lehetnek. Mit örökölnek? Mindenekelőtt a halál feletti győzelmet, a feltámadást (8,11 és 34), amely a Szentlélek műve (8,11). Ugyanakkor a Lélek fogadott fiúságunk teremtője is. Az ő hathatós sugalmazása tesz képessé és késztet arra, hogy Istent Abba-nak becézzük (8,9-11 és 14-16). Aztán meg közben is jár értünk (8,16 és 26). Végül általa árad ki szívünkbe az isteni agapé (5,5). Mindenütt működik. Működése nem áll meg az emberi nem határain. Kiterjed még az anyagi teremtményekre is (8,19 és 26), a kozmoszra. Abban is ébreszti szünte25 Vö. U. Luz, Das Evangelium nach Matthäus, EKK \V\., Zürich-Neukirchen A4uyn 31992, 309 k. 26 fgy pl. Róm 8,28, ahol azonban az emberi magatartás az isteni választás függvényeként jelenik meg. 23
