Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)
2005 / 1-2. szám - Gánóczi Sándor: Az ágostonos szeretetteológia méltatása és kritikája
által vannak összekötve, azért (...) működésük is elválaszthatatlan".2 Nevezhetjük tehát őket „együttműködő személyeknek", „cooperantes personae"-nak.3 Mai, bibliai alapokra építő dogmatikusok méltán hiányolják ebben az összefüggésben a Szentlélek személyi jellegének pontosabb meghatározását, mint azt például a keleti, nevezetesen kappadókiai egyházatyák tették. Az igaz, hogy a János-evangéli- um előszeretettel beszél az Atya és a Fiú közötti viszonyról. Ez annyiban érthető, amennyiben ezekben a szövegekben Jézus hitvallásai és imádságai kerülnek kifejezésre. De máshol a Lélek azonos kapcsolatban mutatkozik az Atyával és a Fiúval, mindenekelőtt Jézus eme kijelentésében: „kérni fogom az Atyát, és ő más szószólót ad nektek: az igazság Lelkét, aki mindörökké veletek marad" (Jn 19,15 k).4 Itt személyes jelleg illeti meg a Lelket, két okból is. Egyrészt mert Jézus önmagával hasonlítja össze, amikor a „másik szószólónak" nevezi, hiszen ő, Jézus, a Fiú volt földi életében az első szószóló. Másrészt a Lélek igazságot közvetít, abba vezet be, arra emlékeztet, azt tanítja (vö. Jn 15,26 k). Felmerül a kérdés: Amennyiben nem járt téves úton az a teológiai fejlődés, amely - főleg a kappadókiai egyházatyák, Baszileiosz és a két Gergely hatása alatt - a három isteni alany egylényegűségét és egyenértékű személyi jellegét tette dogmává, kielégítő-e a Szentlélekről elsősorban tárgyi metaforákkal beszélni? Mármost Ágoston ezt teszi, mindenhol, ahol a Lelket az Atya és a Fiú közötti szeretet „kötelékének", „vincu- lum"-jának5 és ugyanakkor az embereknek szánt „adományának", „donum"-jának6 nevezi. Ne vegye senki ezt a kritikus megjegyzésemet teológiai fenségsértésnek. Hiszen már maga Ágoston is szükségét érezte egy helyreigazításnak. A következő idézet bizonyítja, hogy tudatában volt a Lélek eltárgyasítása veszélyének: „A Szentlélek úgy adatik, mint Isten adománya, hogy (ugyanakkor) önmagát adja, mint Isten".7 2.2. Az Isten iránti „dilectio" Forduljunk mármost Ágoston szeretet-teológiájának másik, inkább filozófiai összetevőjéhez. Itt a fő téma az ember Isten iránti szeretete az evangéliumi főparancs értelmében, de ugyanekkor az ember veleszületett Isten iránti vágyakozása értelmében is. Érdekes nyelvi megfigyelés: a vezérfogalom itt sokkal inkább amor vagy dilectio, mint caritas. Ez megfelel a görög bölcselet eras fogalmának, amelynek tudvalevőleg édeskevés köze van az erotikához. Az ideális jó utáni vágyakozást jelenti, amelynek nincs határa, azaz minden akadály ellenére egyre tovább és önmagán túl egyre feljebb hajtja a vágyakozót. Platón számára a legfelsőbb jó az istenség, aki ugyanakkor a lét és az egység teljessége is. Mint a lét teljessége, önmaga erejéből létezik, önmagában elégséges. Minden rajta kívül álló létezőtől és az ahhoz való viszonytól független. A „külső" események számára pusztán lényegtelen „járulékok". Semmiképp sincs rájuk utal2 Tract, in Jo 20,3; PL 35,1588. 3 Sermo 71,16,26; PL 38,459; vö. De Trin. V,13; PL 42,920. 4 A „parakletosz" szó értelme inkább „szószóló", „ügyvéd", „segítő", mint „vigasztaló". Vö. W. BAUER, Wörterbuch zum Neuen Testament, Berlin 51963,1226 k. 5 De fide et symb. 9,19 k; PL 40,199 k; De Trin. V,5,7; PL 42,928. 6 De Trim XV,17,29; PL 42,1081 és 19,33-37; PL 42,1083-1087; uo. proem.; PL 42,947. 7 De Trin. XV,19,36; PL 42,1086; vö. De fide et symb. 9; PL 40,189. 14
