Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)
2005 / 1-2. szám - Gánóczi Sándor: Az ágostonos szeretetteológia méltatása és kritikája
va, inkább azok rá. A latinban kb. a substantia fogalom fejezi ki ezt a tényállást. A szó szoros értelmében vett „önálló" létezést jelenti, amelyet semmi más sem alapozhat és határozhat meg, de amely minden mást meg képes alapozni. Ágoston egyszerre látja Istenben a legfőbb jóságot és a legmagasabb szubsztanciát. Ennyiben platómnak mondható istenképe. Másrészt: Plótinosz filozófiáját is követi, amennyiben az isteni Ősjót és Őslétet az Ősegynek is tekinti. Egyszerre számbeli és ontológiai egységről van szó. Nem pusztán arról, hogy csak egy Isten van, hanem arról is, hogy Isten egymagában létezik. Ezt a felfogást természetesen nem lehet összeegyeztetni a Szentháromság hitigazságával. Főleg nem a keleti egyházatyák tanításával, akik szerint Istenre a közösségi egység, a koinonia analógiáját lehet és kell alkalmazni. Azaz egy többséget magában foglaló egység hasonlatát. Ágoston minden valószínűség szerint Plótinosz befolyása alatt beszél az istenség szubsztanciális egységéről, mielőtt még az Atya, a Fiú és a Szentlélek háromságáról szólna. Ennyiben egy sajátosan nyugati istentan egyik fő úttörőjének tekinthetjük. Egy olyan istentannak, amely még Kari Barth-nál és Kari Rahner-nél is fellelhető, és amely szerint a három ún. „személy" valójában nem egyéb, mint az egy isteni szubsztancia vagy lényeg három különböző létezési módja.8 * Hippo püspöke szemmel láthatóan birkózik a problémával: hogyan lehet az egység és a háromság szempontjait összeegyeztetni. Egyik megoldási kísérlete szerint az Atya személye azonos az isteni szubsztanciával és ő az isteni egység végső okozója.1’ Hogy ez a kísérlet mennyiben szerencsés, arról lehetne vitatkozni. Mindenesetre hozzájárul ahhoz, hogy az isteni Három gyökeresen az Atyára központosuljon, ami alkalmasint az arianizmus tanításához jut közel. Van azonban egy határ, amelyen túl Ágoston a lehető leghatározottabban eltér a platóm és újplatóni tételektől. Platón szerint bár az Ősjó végtelenül szeretetreméltó és legfőbb tárgya az eros-nak, de ugyanakkor maga nem szeret. Nem szeret senkit, hiszen nem hajtja semmiféle erős a világ felé, hiszen kiteljesedéséhez nincs szüksége rá. Önmagában, egyedül teljes mértékben boldog. Ezzel szemben Ágoston arról az Istenről beszél, aki úgy szerette és szereti a világot, hogy egyszülött Fiát adta és adja érte (vö. Jn 3,16) mind a keresztfán, mind pedig kegyelmi adományaiban. Ez persze agapé- szeretet és nem erős. Nem amor, nem birtoklást kereső dilectio. Amor és dilectio nagyon is alkalmasak az ember Isten iránti szeretetének kifejezésére, de Isten embersze- retetét találóbban mutatja ki a caritas. Arra a kérdésre, hogy vajon magában a Szentháromságban érvényre juthat-e egyszerre önátadó és vágyódó szeretet, később még visszatérek. Most még csak azt a véleményemet szeretném megemlíteni, hogy Ágoston koncentrációja az egység gondolatára, szintúgy az isteni tökéletességre és végül az önmagát örökké szerető végtelen jóságra évszázadokig kihatott még az egyházi tanítóhivatal egyes nyilatkozataira is. Példa erre az 1860-ban tartott kölni provinciális zsinat, szintúgy, mint az 1870-ben megtartott I. Vatikáni Egyetemes Zsinat. A kölni szöveg szerint Isten „saját végtelen lényegét és önmagában nyugvó jóságát szereti", úgy, hogy semmi se kötelezi arra, hogy a világot megteremtse. Ha mégis teremt, azt „ön15 8 „Existenzweisen", „Seinsweisen". ,J Vö. De Triii. VII,6,11; PL 42,943.
