Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)
2005 / 1-2. szám - Gánóczi Sándor: Az ágostonos szeretetteológia méltatása és kritikája
tetet a platóni eros elmélete szerint fogalmazta meg, alig szól eme ítélet érvényessége ellen. Hiszen mint dogmatikus, a jánosi agapé-1, vagyis az Istentől jövő ajándékozó és önátadó szeretetet fejti ki, és mint misztikus, az eros-t, vagyis a felfelé törekvő, az örök jó birtoklását kereső magatartást írja le sokszor költői formában. Persze ez a két vágány nemegyszer keresztezi is egymást. Ne várjunk Hippo szent püspökétől olyan világos, racionális definíciókat, mint amilyeneket például Aquinói Tamásnál találunk. 2.1. Az Isten „caritas" A Bibliát olvasva az egyházatya nem veszteget sok időt az ószövetségi könyvek elemzésére. Eltekintve a zsoltároktól mindenesetre sokkal kevesebbet, mint a mai szentírástudomány, amely nem tesz a két „szövetség" között minőségi különbséget. Ágostont már Krisztus-központúsága is arra készteti, hogy mindenekelőtt az Újszövetséget magyarázza, és onnan olvassa ki mondanivalóját. így fordul előszeretettel János első leveléhez és a negyedik evangéliumhoz. Az előbbiben természetesen azt a mondatot, hogy Isten agapé, azaz caritas tartja a legfontosabbnak. Nem annyira lényeg-meghatározást és metafizikai felismerést mint történést lát benne, nevezetesen a Krisztus-eseményben megnyilatkozó valóságot. A kijelentés tartalma nem az, hogy van a világban a vágyódó szeretet mellett önátadó szeretet is, és hogy Istenre ez utóbbit kell analóg módon alkalmaznunk. Sokkal inkább arról van szó, hogy az Isten Fiának üdvösséget hozó megtestesülése olyan szeretetnek tudható be, amelyre egyedül Isten képes: „Isten szeretete" - olvassuk - „abban nyilvánult meg, hogy egyszülött Fiát küldte a világba, hogy általa éljünk. (...) Nem mi szerettük Istent, hanem ő szeretett minket (...). Elküldte Fiát" és „saját leikéből adott nekünk" (ljn 4,9-10 és 13). Csakis ő képes ilyen önátadó szeretetre a sok szempontból szeretetre nem méltó ember iránt. Ez a caritas teljes mértékben gratia, kegyelem. Nélküle mit sem ér az emberi akarat törekvése a jóra, az üdvösségre, mint Ágoston a pelagiánusok ellen fáradhatatlanul hangsúlyozta. Az egyetlen ember, aki isteni szeretettel szerette embertársait, Jézus volt. Őt követik emberi tökéletlenséggel mindazok, akik a jánosi felhívásnak: „szeressük egymást" eleget tesznek (ljn 4,1). Ugyanakkor Jézus Krisztus emberi magatartása felderíti azt a viszonyt, amely az Atya és a Fiú között örök valóság, örök történés. Erről főleg a negyedik evangélium tesz tanúságot: az Atya szereti egyszülött Fiát (Jn 3,55; 10,17) és a Fiú szereti Atyját (Jn 14,31). És a Szentlélek? Igaz, hogy ő nemigen jelenik meg Ágoston írásaiban kifejezett módon, mint az isteni caritas alanya, azaz mint a két másik személlyel együtt szerető személy. Másrészt az egyházatya, aki a nikaia-konstantiná- polyi hitvallás alapján áll, nem határolja le a Szentháromságot valamiféle szent kettősségre. Fenntartás nélkül írja: „Az a Háromság az egy Isten, aki örök caritas"} És mert a háromságban egy Isten nemcsak az isteni Három egymás iránti befelé forduló szerete- tében áll, hanem kifelé fordulva nem isteni világot is akar, azért történik teremtés. Éspedig teremtés mint az isteni Három közös műve. „Mert az Atya és a Fiú a szeretet 1 13 1 De symb. ad. cat. 5; PL 40.
