Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Szuromi Szabolcs Anzelm: Megjegyzések a temetésre vonatkozó egyházfegyelem változásaihoz a XX. századtól napjainkig
egyértelműen következett abból a teológiai felfogásból, hogy az egyházi temetés és a megszentelt földbe való temetkezés kifejezi az egyház közösségét és a szentek társaságát.10 11 Márpedig az elégetésről való rendelkezés ekkor az egyház közösségének végső elutasítását jelezte. 4. Mivel a hamvasztás radikális elutasításának legfontosabb és egyben a dogmatika területét is érintő indoka, a test feltámadásába és a lélek halhatatlanságába vetett hit védelme volt, így lehetőség volt a végrendelkező akaratának árnyaltabb vizsgálatára. A kérdés hittani és egyházfegyelmi elemzését az is szükségessé tette, hogy az egyes kórházak az orvosi vizsgálatra átadott holttesteket általában elhamvasztották.11 A II. Vatikáni Zsinat ülésezésének idején (1962-1965) 1963. július 5-én a Szent Officium közzé tette az 1963. május 8-án elfogadott új instrukcióját a holttestek elégetéséről.12 Ebben lényeges változtatást vezetett be a hamvasztásról való végrendelkezés elbírálásában. Ennek alapján, ha az elhunyt elégetésre vonatkozó kérése ellenére bizonyítható, hogy kitartott a test feltámadásának, illetve a lélek halhatatlanságának a hitében, lehetséges hamvainak egyházi eltemetése. Az erre vonatkozó kéréseket a helyi ordiná- rius jogosult elbírálni és a temetést engedélyezni. Minden esetben engedélyezett a hamvasztás és az azt követő egyházi temetés, ha születéskor bekövetkezett halálról van szó. Akkor is megengedett az elhamvasztott tetem eltemetése, ha a halál után orvosi vizsgálatra lett átadva.13 Hozzá kell tennünk azonban, hogy a hamvasztáshoz való püspöki engedély megadásáról az Egyesült Államokban vezetett 1968-as statisztika alapján a válasz többségében negatív volt azokban az esetekben, amikor a ham- vasztást anyagi helyzet miatt kérték.14 5. A Szent Officium 1963-as rendelkezése tehát módosította a CIC (1917) 1203. kán. 2. §-át és az 1240. kán. 1. § 5°-t, melynek következtében csak akkor volt lehetőség az égetés elutasítására, ha a katolikus dogmák elvetése miatt választotta ezt a temetési rent hoc reapse consilio a Christiani nominis hostibus cadaverum cremationem laudari ac propagari ut, animis a mortis consideratione speque corporum resurrectionis paulatim aversis, materialismo sternatur via. Quamvis igitur cadaverum crematio, quippe non absolute mala, in extraordinariis rerum adiunctis, ex certa gravique boni publici ratione, permitti queat et revera permittatur; communiter tamen ac veluti ex regula ordinaria eidem operam vel favorem praestare, impium et scandalosum ideoque graviter illicitum esse nemo non videt; meritoque proinde a Summis Pontificibus plures, novissime vero per recens editum Codicem iuris canonici (can. 1203 § 1) reprobatam fuisse ac reprobari. (...) 1926. jún. 19. (AAS 18 [1926] 282-283). 10 SZUROMI Sz. A., A temetésre vonatkozó egyházfegyelem, 213. 11 Vö. ANANDARAYAR, A., „Cremation and Ecclesiastical Legislation" in: Indian Theological Studies 30 (1993) 131- 144. 12 Piam et constantem Christianorum consuetudinem fidelium cadavera humandi Ecclesia semper fovere studuit sive ipsam communiendo opportunis ritibus, quibus inhumationis symbolica et religiosa significatio clarior appareret, sive etiam poenas comminando contra eos qui tam salutarem praxim impeterent; quod praesertim praestitit Ecclesia quoties impugnatio fiebat ex infenso animo adversus Christianos mores et ecclesiasticas traditiones ab iis qui, sectario spiritu imbuti, humationi cremationem substituere conabantur in signum violante negationis Christianorum dogmatum, maxime vero mortuorum hominum resurrectionis et humanae animae immortalitas. (...) AAS 56 (1964) 822-823. 13 Vö. „Decisiones" in: The Jurist 28 (1968) 257-261. 14 Uo. 260-261. 87
