Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Szuromi Szabolcs Anzelm: Megjegyzések a temetésre vonatkozó egyházfegyelem változásaihoz a XX. századtól napjainkig
módot az elhunyt.15 Hat évvel később, az Istentiszteleti Kongregáció 1969. augusztus 15-én kelt határozata elrendelte a Temetés Rendje új szertartáskönyvének 1970. június 1-jei életbe léptetését, illetve 1971. június 1-jével annak egyedüli alkalmazását. Az új Temetési Szertartáskönyv bevezetőjének 15. bekezdése tartalmazza az elhamvasztott holttest eltemetésére vonatkozó új szabályokat, amelyek lényegében a fentebb bemutatott indokokra épülnek. Ennek tükrében tehát megengedett azok katolikus temetési szertartása, akik testük elhamvasztásáról rendelkeztek. Ennek ellenére az új jogszabály továbbra is hangsúlyozza, hogy „az egyház előnyben részesíti a test eltemetésének szokását, mivel maga az Úr is akarta, hogy eltemessék őt." A Szent Officium 1963- as instrukciója által meghatározott temetési tilalom továbbra is érvényben maradt azokra az esetekre nézve, ahol az égetés választása a keresztény meggyőződéssel szembeni álláspont külső kifejezése volt.16 Az 1983. november 27-ével hatályba lépett új Egyházi Törvénykönyv az 1176. kánonban megismételte, hogy „nyomatékosan ajánlja" a test eltemetésnek hagyományos szokását, mindazonáltal nem tiltja a ham- vasztást, attól az esettől eltekintve, amikor azzal a keresztény tanítás elutasítását fejezi ki a végrendelkező.17 Ezt erősíti a temetés megtagadásának eseteiről rendelkező 1184. kán. 1. § 2. pontja is.18 Figyelemre méltó John M. Huels O.S.M. megjegyzése, arra az esetre vonatkozóan, amikor hamvasztásos temetés történik. Ilyenkor véleménye szerint különösen is ajánlott, hogy a temetési misére a holttest jelenlétében, még a ham- vasztás előtt sor kerüljön.19 Tegyük hozzá, hogy a régi temetési szertartásban szereplő Absolutio super tumlum helyébe lépett végső ajánlás és búcsúvétel a hatályos Temetési Szertartáskönyv alapján csakis a holttest jelenlétében mondható.20 Megjegyzendő azonban, hogy Magyarországon nem szokásos az úgynevezett három-állomásos temetés, amelybe be van építve a szentmise áldozat, így a temetési misére leginkább a holttest távollétében, a temetés előtt vagy után kerül sor. 6. A temetkezés helye a 1177. kán. 1. § és az 1180. kán. 1. § fényében fő szabály szerint a területileg illetékes plébánia temetője, amennyiben ilyen van. De lehetősége van az elhunytnak, vagy azoknak, akik eltemetéséről gondoskodnak, más temetőt választani. Az 1180. kánon, de a Temetési Szertartáskönyv sem beszél a hagyományos értelemben vett temetkezőhelyeken túl (temető, templom, kápolna, családi sírbolt)21 más 15 Defoe, N. J., „Cremation and the Church in the Modern World" in: The Jurist 31 (1971) 638-647. 16 15. Azok számára, akik testük elhamvasztását választották, meg kell engedni a keresztény temetés szertartását, hacsak ebben a választásban nem vezette őket a keresztény élettel ellenkező meggondolás. (...) A temetés történjék az azon a vidéken szokásos módon, de tűnjék ki, hogy az egyház előnyben részesíti a test eltemetésének szokását, mivel maga az Úr is akarta, hogy eltemessék őt. A hívek botránkozását és megütközését mindenképpen kerülni kell. Temetési szertartáskönyv, I., Budapest 1977,21. 17 1176. kán. 3. §. Az egyház nyomatékosan ajánlja, hogy tartsák meg az elhunytak teste eltemetésének jámbor szokását; nem tiltja azonban a hamvasztást, kivéve, ha azt a keresztény tanítással ellenkező okok miatt választották (ford. ERDŐ P.). 18 1184. kán. 1. §. Hacsak haláluk előtt a bűnbánat valamilyen jelét nem adták, nem részesíthetők egyházi temetésben: (...) 2. akik testük elhamvasztását a keresztény hittel ellenkező okból választották; (...). 19 Vö. Beal, J. P. - CORIDEN, J. A. - Green, T. J. (ed.), New Commentary on the Code of Canon Law, New York, N. Y.-Mahwah, N. J. 2000,1408. vö. HENCHAL, M. J., „Cremation: Canonical Issues" in: The Jurist 55 (1995) 281-298. 20 Temetési szertartáskönyv, I., Budapest 1977,10. 21 Vö. BLANCO NÁJERA, F., Derecho funeral, Madrid 1930. 59-66,108-112; ROSSI, G., La „sepultura ecclesiastica" e „ius funerum", Bergamo 1920,21-22,78. 88
