Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Bolberitz Pál: Az erkölcs metafizikai alapjai
vés. A természetes szeretet szítja fel ugyanis a természetes vágyat, a természetes vágy pedig a természetes kívánságot (appetitus naturalis) a cél elérésére. A LEGFŐBB JÓ, MINT AZ ETIKA ALAPJA ÉS AZ ERKÖLCSI CSELEKVÉS VÉGSŐ CÉLJA Minden létező - mivel alapvetően a létre irányul - az egyetemes jóra is törekszik. A létezők - a maguk létmódjának megfelelően - részlegesen valósítják meg a jót, s ezért különféle értelemben nevezhetők jónak. Jóságukban mégis van valami közös mozzanat: a függés (dependentia) az egyetemes jótól, ami viszont önmagában és önmagától fennálló szükségszerű jótól (summum bonum, bonum in se et per se subsistens), vagyis Istentől függ. Mivel Isten a legfőbb jó, ezért a véges létezők végső célja is egyben. A többi cél csupán annyiban lehet cél, amennyiben e végső célhoz van rendelve (ordinatur), továbbá a lét és a létezők csak annyiban nevezhetők jónak, amennyiben az isteni jóságból részesednek. Épp ez a részesedés utal egy abszolút alapra, ami, mint létteljesség és tiszta ténylegesség, létesítő oka és transzcendens lehetőségi feltétele annak a korlátozott létnek és abszolút jóra, illetve értékre törekvő cselekvésnek, ami a végső cél vonzásában bontakozik ki. Az elégséges megindoklás elve értelmében a korlátolt tökéletességű létező létének okát és tökéletességének célját nem önmagában, hanem csak egy rajta kívül álló létezőben bírhatja. A lét - fokozatokban felépülő rendje - egy legfelsőbb fokot igényel, amely a léthierarchia alapját veti meg. Hozzá képest van magasabb és alacsonyabb érték. A valóság világából kiinduló következtetés valóság és érték elválaszthatatlan, benső összetartozása alapján az abszolút valóságot egyszersmind az abszolút értéknek ismeri fel, mely éppen abszolút, önmagát megokoló mivoltában transzcendens az esetleges, korlátozott létű és értékű világgal szemben, s azzal a létalap és végső cél viszonyában áll. A valóságban és értékrendben megnyilvánuló oksági hatásai alapján az abszolút valóságot szellemi lénynek kell tartanunk. A valóságban uralkodó törvény- és célszerűség, valamint a szellemi valóság léte a hatással arányos, vagyis szellemi oknak a létét követeli meg. A magánvaló szellem létformája viszont a személyesség, tehát az abszolút valóság személy. A személyiség által hordozott erkölcsi értékeket neki is tulajdonítanunk kell, éspedig a véges személyek erkölcsi értékeit mérhetetlenül meghaladó fokban. Minden erkölcsi érték tökéletes birtokában, az abszolút személy maga a szentségi valóság, az Isten. Önmaga tökéletességének az ismerete és szeretete teszi Istent végtelenül boldoggá. Tökéletességének ezt az önmagára vonatkozó hatását már Arisztotelész felismerte. De a görög filozófia megsejtette azt a kereszténységben bizonyossá lett valóságot is, hogy az erkölcsi jóság Istent önmaga tökéletességének közlésére indítja. A jóság nem zárkózik önzőén önmagába, hanem adakozó, szétáradó, mást is boldogítani akar.15 A tárgyi oldalról adódó megismerést megerősíti az alanyi tapasztalat: az ember boldogság utáni vágya olthatatlan, végtelenbe törő vágya, ami minden etikai törekvés rugója. A jó, az érték utáni vágy az ember cselekedeteinek mozgatója. Az ember valójában 6 15 Vö. „Bonum est diffusivum sui.'
