Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Puskás Attila: A szabadság értelmezései és az etikai rendszerek
változás, melyet úgy szokás jellemezni, hogy a via antiqua-t, mely minden különbözőségük dacára átfogta az antik görög, a patrisztikus, valamint a korai és virágzó skolasztikus gondolkodásmódot, felváltja a via moderna, mely mind a mai napig meghatározó a nyugati kultúrában.1 Nos, ez a váltás érzékelhető az erkölcsteológia területén és később megtermi gyümölcseit az újkori, szekuláris etikák kialakulásában is. A gyökeres változás egyik, ha nem egyenesen a legfontosabb tényezője, a szabadság fogalmának új megközelítése - amint ezt meggyőzően igazolja Servais Pinckaers „A keresztény erkölcsteológia forrásai" című művében.1 2 A dominikánus szerző elemzésének lényegi eredményeit az alábbiakban foglalhatjuk össze. A Petrus Lombardus-féle szabadságdefiníciót - mely szerint „a szabad akarat az ész és az akarat azon képessége, amely által a jót választjuk a kegyelemtől támogattat- va, vagy a rosszat e támogatás nélkül"3 - egy merőben új meghatározás szorítja ki Ockhamnél: „Szabadságnak nevezem arra való képességemet, hogy közömbösen és esetlegesen hozzak létre különböző hatásokat oly módon, hogy képes vagyok okozni vagy nem okozni egy hatást anélkül, hogy bármiféle e képességemhez képest külső változás állna be."4 A ferences teológus meghatározásában két új elem azonnal szembeötlik. Egyfelől, a szabad akarat már nem az ész és az akarat képessége, nem ez utóbbiak együttműködésének gyümölcse, hanem önmagában megálló, sőt az ész és az akarat tevékenységét megelőző és meghatározó, legeredendőbb fakultás, hiszen hatalmában áll az embernek eldönteni, hogy megismerjen-e vagy sem, akarjon-e vagy sem. Másfelől, a szabad akarat lényege valamiféle közömbösség és esetlegesség (quaedam indifferentia et contingentia). A szabadság végső soron az akarat teljes meghatározatlansága az ellentétes lehetőségek vonatkozásában, közömbösség a szembenállók iránt, így az akarati aktus teljesen esetlegesen jön létre. Az ember önállításának, öntételezésének a szenvedélye fűti ezt a meghatározást, melyet az „ellenkezés" szabadságának is nevezhetnénk. Az ember akkor érezheti legszabadabbnak önmagát, amikor nemet mondhat nemcsak külső függőségnek, törvénynek vagy normának, hanem akár az ész belátásának vagy az akarat vonzódásának, törekvésének is. Míg a beleegyezés mindig meggyanúsítható valamiféle függőséggel s így a szabadság feladásával, addig a szembenállás, úgy tűnik, hogy a maximális szabadság kifejezője. Nemet mondok, tehát vagyok; beleegyezek, tehát nem biztos, hogy vagyok - mondja az indifferens szabadság önmagáról. A libertas indifferentiae ezen eszméje dominált a 19 és 20. századi skolasztikus, új skolasztikus kézikönyvekben is. A szabad akarat nemcsak libertas spontanei- tatis, azaz minden külső szükségszerűségtől való mentesség (libertas a violentia seu coactione), hanem minden belső természetes hajlamtól való mentesség is: az akarás 1 Duns Scotus teológiájának célkitűzése Istennek az általa teremtett világgal szembeni szuverenitásának, mindenható szabadságának a védelme. A potestas Dei absoluta és a potestas Dei ordinata közötti különbség értelmezéséhez az isteni törvény fogalma hasznosnak bizonyult, s ez lett a kiindulópontja az Isten és ember kapcsolata megvilágításának is. A scotusi teológiát Ockham radikalizálja, ez utóbbi erkölcstani vetületeit foglaljuk össze az első pontban. 2 PINCKAERS, S., A keresztény erkölcsteológia forrásai. Módszere, tartalma története, Paulus Hungarus/Kairosz, Budapest 2001. 3 „Liberum vero arbitrius est facultas rationis et voluntatis, qua bonum eligitur gratia assistente, vel malum eadem desistente." II. Sent., dist. 24., c. 3. 4 Quodl. I., qu. 17. 56
