Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Papp Miklós: Ki mint imádkozik, úgy is él
nem szabad elillannia, hanem egy legvégső alkalommal töményíteni kell, összegezni kell. így csendül meg este az imádkozó számára élete utolsó órája; rezignáció és minden keserűség nélkül tudatossá válik számára, hogy élete a búcsúra építtetett.38 Persze a nap sokféle alkalmat tart készen az imádsághoz: étkezés, munka, találkozás. A mindennapok nyersanyagának az imádság ad fegyelmet. A keresztény vasárnap a minden héten visszatérő Pászka, amin a közösség megemlékezik az Úr halálában és feltámadásában való megkeresztelkedésére, és ennek az emlékezésnek az Eucharisztia megünneplésében közösen kifejeződést kölcsönöz.39 Megünnepeljük identitásunkat, ami zarándokidenütás, zarándoklat az idő sivatagán át a feltámadott Úr felé, és a zarándokidentitáshoz igazítjuk életstílusukat is zarándok stílusúvá. Az időbeli ritmus nem jelent többé kegyetlen halálba hullást, hanem az idő a hordozójává válik annak a megrendíthetetlen ígéretnek, ami a halálon túl is tart. A vasárnap egy idő-parlaghoz válik hasonlóvá, ami a dolgok megszakíthatatlan folyását gyógyítóan megszakítja.40 Ez a megszakítás a kegyelem fogadásának helye, amiben az erkölcsi cselekvés gyökerezik. A szoteriológia megelőzi az etikát, a kegyelem eszközli ki a teljesítményt. A vasárnapi Eucharisztiában való részvétel kötelezősége már nem parancs, hanem a keresztény ember „máshogy nem tudni élete" lélegzetvétele; nem a parancs, hanem a szükséglet, az igény határozza meg a tónust.41 Az eucharisztikus ünneplésben a kultusz és az ethosz elválaszthatatlan egységbe olvadnak: az emlékezés a sajátos keresztény életvitelre való eszmélést segíti. A vezérszó talán a „gyógyítás" lehetne. Aki az Úr halálát és feltámadását magára veszi, az tud együtt szenvedve találkozni, gyógyultan gyógyítani. Isten emberré válása teremti meg az alapot az igaz egyenlőséghez és testvériességhez: Isten az emberrel az emberiség leggyengébb tagjában találkozik; a felebarát a mindenkori leggyengébb. Ha a vasárnapi áldozatban való részesülés semmilyen részvétet, együtt szenvedést nem hoz létre az erkölcsi cselekvésben, akkor az visszaesés a pogányságba, ami nem más, mint az erőszak terjesztése, a jogi igények érvényre juttatása, ahelyett, hogy az irgalmasságnak sanszot adna. Abszolút ellenkező az eucharisztikus áldozat, ami nyilvános emlékezés arra a paradigmaváltásra, ami az Úr kereszthalálával állt be, és innentől tövisként hat a húsban. Az irgalmasság is a jog egyik formája, az elhagyás is cselekvés. Az Eucharisztia rendszeres, meggondolt ünneplése ajándékozza az imádkozónak ezt az észlelőkompetenciát, ennek megfelelően tud aztán a mindennapokban mérlegelni. Ki mint imádkozik, úgy is él: a rendszeres mindennapi és vasárnapi imádság, megfontolás, mérlegelés, ha nem is rövid távon, de hosszú távon kézzelfoghatóan visszahat az életdöntésekre és a konkrét erkölcsi döntésekre is. 38 Fii 3,10; Lk 23,46. 39 SC 5,6,106. 40 Az idő elveszíti a maga sors-végzet karakterét, már nem a reménytelen visszatérése a mindig ugyannak, hanem az ígéret hordozója, ami lehetővé teszi a megszabadító alternatívát. A múltra való emlékezés nem megterhelő, hanem minőségi újdonságot teremt és ezáltal vigaszt. 41 A kazuisztikus megfontolásoknak áttekinthetőnek kell maradniuk erre a háttérre, különben a Legszentebb karikatúrájává válnak. 47
