Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)

2004 / 1-2. szám - Papp Miklós: Ki mint imádkozik, úgy is él

retelméleti premisszáknál vagyunk. Az Istennel való együttlét több, mint amit fogalmakkal meg tudunk ragadni, gondviselése mindig több, mint amit ésszel be tudunk mérni. Ez az erkölcsi cselekvésnek bátorságot ad: a negatív teológia éppen nem tehetetlenségre és rezignáltságra ítél, hanem radikális, személyes döntésre hív a befejezet- lenségben, bátor lépésre az ismeretlen felé, a saját életünk, jövőnk, szenvedéseink felvállalására a nemértésben. A lelkiismeret döntése Isten titkába merül, s nem kap olcsó külső segítséget. A negatív teológia a lelkiismeret elsőbbségét tartja ébren, a szentélyben11 való gondolkodást, különösen akkor, amikor túl gyorsan folyamodnánk Isten akaratához, s ki akarnánk kerülni a gondolkodás kihívását. Minden biztosság feloldódik a végső bizonytalanságban, s ehhez az ember csak reménykedve állhat hozzá, ez a remény pedig a húsvétiból él. Húsvét óta lehet a töredékességben is tökéletesen cselekedni, lehet a töredékességben is boldognak lenni. Ha a negatív teológia és a pozitív teológia egymást lendítik előre, ha a krisztológia az antropológia csúcsa, akkor itt van a pont, ahol a negatív teológiát le kell fordítani negatív antropológiává: a szenvedés is lehet cselekvés, a kérdezés is lehet tudás. Az élet elvesztése is lehet cselekvés. És önmagunk elvesztése, sőt, kiszolgáltatása Istennek itt, az imádságban kezdődik, s onnan árad szét a tettekbe.

A „Deus semper maior" hátrahagyja a maga nyomait az embertársainkkal való kapcsolatainkra is. Az Istentől való elbűvöltség megszabadít az önelbűvöltség, önelégültség nyílt vagy a rejtett módjaitól, önmagunktól való üdvös távolság ajándékoztatok.11 12 Az imádkozó megtanulja önmagát visszavenni, s még saját gondolatait kisöpörve is ráhagyatkozni, kiszolgáltatni magát, egyáltalán odafigyelni. Megtanulunk az embertársnak előnyt és elsőbbséget adni, amennyiben a saját magunk erősebb és sürgetőbb joga nincs érintve. Nem véletlen, hogy az emberek évszázadok óta figyelmet elsősorban az imádkozó szerzeteseknél, a keleti sztareceknél találtak. Érdemes ezt meggondolni minden emberekkel foglalkozó hivatásnak. Az imádkozó tud előítélet nélkül, a saját gondolatai rabságától olykor megszabadulva, nyíltan figyelni a másikra. És az imádkozó tudja önmagát visszavenni, engedni a másikat lenni, cselekedni. Az imádkozó megtanulja az önrelativizálás művészetét, s felismeri a találkozás megszabadító kegyelmét.13 Isten hódoló imádása megteremti bennünk a magától értetődő tisztelet magatartását, az embertárs iránti tiszteletet. Aki imádja Istent, az előítélet nélkül találkozik a másikkal, spontánul ad neki egy bizalomelőleget, amíg annak ellenkezője tisztán nem bizonyosodik be. Ez a lelki higiénia kérdése, az imádkozó úr marad a saját gondolatai házában, nem enged oda semmilyen mérgezést. Az önbecsülés és a másik becsülése egymásba vannak szőve: ahogy az ember önmagáról gondolkodik, spontánul úgy gondolkodik a másikról is.14 Bizalomelőleg nélkül az emberi együttlét nem sike11 Itt összeér a liturgika és a teológiai etika: templomainkban a szentély védelmének, fokozottabb tiszteletben tartásának etikai jelentősége is van, hiszen sosem érti a lelkiismeret szentélyjellegét, a lelkiismereti döntés intimitását a szentély helyett átjáróházat látó ember.

12 DEMMER, Gébét, das zűr tat wird. Praxis dér Versöhnung, Freiburg 1989. Az imában találja meg a keresztény egzisztencia a misztikus dimenziójának a maga legeredetibb kifejeződését. Isten eszméje előrenyomul a „Deus semper maior" nemértésébe. Demmer az ágostoni illuminatio-t is az imádságba utalja. DEMMER, K., Ius caritatis. Zűr christologischen Grundlegung dér augustinischen Naturrechtslehre, (Libreria editrice dell'universitá Gregoriana 40), Roma 1961,260-262.

13 Ezen a helyen kellene hidat verni a teológiai etika és a dogmatika között. Gondolunk itt elsősorban GRESHAKE, G., Dér dreieine Gott. Eme trinitarische Theologie, Freiburg 1997.

14 A bizalomra való készség és a józanság kiegyensúlyozzák egymást: DEMMER, K., Art. Nüchternheit, in: KASPER, W., (szerk.) Lexikon für Theologie und Kirche, Freiburg 1998, VII,943.

40