Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Dolhai Lajos: A bűnbocsánat szentsége a szentségi üdvrendben
A bűnbánat szentsége és az Eucharisztia közötti szoros kapcsolat abból a történeti tényből is következik, hogy az Egyház bűnbánati gyakorlatában az Eucharisztián való részvétel, vagy az abból való kizárás a kezdetektől fogva meghatározó elem volt. Az ősegyházban voltak olyan bűnök (gyilkosság, házasságtörés, hittagadás stb.), amelyek következménye az eucharisztikus közösségből való kizárás volt és a bűnbánat célja az volt, hogy bűnbánó keresztény ember újra teljes jogú tagja legyen az Egyház eucharisztikus közösségének. A közösségi élet, ill. a szentségi élet középpontja az Eucharisztia volt. Az Egyház bűnbánati fegyelme az idők folyamán ugyan jelentősen megváltozott, de a legújabb Ordo Poenitentiae59 is hangsúlyozza a bűnbocsánat szentségének ezt a vonatkozását: „A bűnbocsánat szentségében az Atya magához fogadja hozzá visszatérő fiát... Mindez végül abban mutatkozik meg, hogy az ember újra, illetve nagyobb buzgóság- gal vehet részt Isten asztalának közösségében, midőn Isten Egyháza nagy örömmel lakomát ül messziről visszatért fiával." (OP 6d). c) A Tridenti Zsinat tanítása A két szentség közötti kapcsolatról a Tridenti Zsinat két összefüggésben is tárgyalt. 1551-ben, a XIII. ülésszakon, amelyen a zsinat az Oltáriszentségre vonatkozó határozatokat foglalta össze, a 11. kánonban kijelenti, hogy „azok, akiknek lelkiismeretét halálos bűn nyomja, még ha tökéletesen meg is bánták, ha van gyóntató, szükségképpen előtte végezzenek szentségi gyónást" (DS 1661). A zsinat nem akarta kijelenteni, hogy a szükségesség isteni jogon alapul; megelégedett annak állításával, hogy Egyházunk szokása alapján ez nyilvánvaló (ecclesia consuetudo deciarat).60 A szokás alapja a Szent Pál-i figyelmeztetés: „vizsgálja meg magát mindenki" (lKor 11,28). Ugyanakkor már ez az ülésszak is megemlíti azt, hogy az Eukarisztia „orvosság, amely kigyógyít bennünket a mindennapi vétkektől és megőriz bennünket a halálos bűnöktől" (DS 1638). A szentmise áldozat jellegéről tanítva (1562, XXII. sessio) a zsinat kijelenti, hogy a szentmisének „engesztelő" értéke is van (DS 1753), sőt részletezve is rámutat arra, hogy „ezen áldozattal az Úr kiengesztelődik, megadja a kegyelem és a bűnbánat adományát, elengedi a vétkeket és a legnagyobb bűnöket is" (DS 1743). Ez utóbbi megfogalmazás nagyon jelentős, hiszen azt állítja, hogy az Eucharisztia által az Isten megbocsátja bűneinket, nemcsak a bocsánatos bűnöket, hanem még a „legnagyobb bűnöket is" (vö. crimina et peccata etiam ingentia dimittit). Ennek ellenére a zsinat elutasítja Cajetanus messzemenő következtetéseit, és kijelenti, hogy halálos bűn esetén a tökéletes bánat nem elégséges előkészület (vö. DS 1661). Tehát a Katolikus Egyházban az Eucharisztiában való részesedés nem alternatívája a bűnbocsánat szentségének. Már a klasszikus magyarázat szerint is ez az állítás nem veszélyezteti a bűnbánat szentségét, illetve a szentségi gyónást. Az igaz, hogy az Isten irgalma az Eucharisztia által is megbocsáthatja bűneinket, de csak tökéletes bánat esetében. A zsinat kifejezetten is kijelenti, hogy „a kiengesztelődést nem szabad kizárólag a tökéletes bánatnak tulajdonítani a szentség vágya nélkül, mely benne van a tökéletes bánatban" (DS 1071). A megoldást tehát az ún. vágyszentségről (votum sacramenti) szóló tanítás adja 59 Magyar nyelven: Bűnbocsámt és Oltáriszentség (Szertartáskönyv), Budapest 1976. 60 DS 1647. 31
