Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Boyce, Philip OCD: Newman reményfogalmának időszerű jelentése
A keresztény hitvallás igazi kötelmei rémülettel tölthetik el azt, aki az Urat nem őszintén keresi. Türelmesnek lenni a szenvedések közepette, fegyelmezni az önző kívánságokat, kitartani a jó cselekedetekben, frissen újrakezdeni minden visszalépés után, nos mindez kitartó bátorságot, valamint olyan állhatatos reményt követel, ami nem engedi meg a jó harctól való meghátrálást. „Az Úr csak azt kéri, hogy a maguk valóságában tekintsünk a dolgokra, az Ő eszközeit lássuk bennük, higgyük, hogy a jó azért jó, mert O akarja, s hogy éppoly könnyen áldhat kemény kővel, mint puha kenyérrel, kietlen pusztaságban éppúgy, mint gyümölcsökkel telt mezőn, ha hiszünk Őbenne, aki nekünk az igazi mennyei kenyeret adja... Ne kételkedjék, az Ő hatalma bizton átvezeti minden nehézségen, csak azt parancsolja, hogy vállaljuk a küzdelmet."17 Newman jól tudta, hogy viszonylag könnyű ilyen vigasztaló és erősítő szavakat mondani, de a szomorúság perceiben nem könnyű ezeket átültetni a gyakorlatba. Tudatában volt annak is, hogy a keresztény világtól bizonyos időkben számonkérik a „remény ellenére való reményt"18, a bizalomban való kitartást, amikor úgy tűnik, minden jel az ellen szól, amit reméltünk. Maga is tanulta ezt a nyugodt, mégis tevékeny várakozást, Annak erejére és irgalmas szeretetére támaszkodva, Aki bölcs gondviselésével irányít mindent. 21 éves fiatalként egy fontos vizsga előtti feszültségben szeme megakadt az Oriel College egyik üvegablakán látható címerpajzson, amelyen ezek a megnyugtató szavak olvashatók: Pie repone te. Newman felidézte a mondatot Puseyhez intézett egyik levelében, amikor fel voltak háborodva, mivel várható volt R. D. Hampden, az Oriel egy liberális szellemű tagjának Regius Professori kinevezése. „Kedves Pusey, Önnek sem marad más hátra, mint hogy őrizze meg lelki és testi nyugalmát... Pie repone te. Emlékszem, az Oriel felvételi vizsgájára készülve igen zaklatott, majdhogynem kétségbeesett voltam. Véletlenül felnéztem az ablakra, s megláttam a festett üveg mottóját. Azóta is elkísérnek e kedves szólás szavai. Valóban, nincs mitől tartanunk."19 Élete során Newman gyakran gondolhatott ezekre a szavakra; visszairányíthatták minden remény forrásához, Krisztushoz. Életének történései ismételten próba elé állították. Úgy tűnik, főképp kudarcai által tett jót. Manning bíborostól eltérően, akinek több sikerben volt része, s elismerést vívott ki mind a hivatalos egyházban mind a világiak körében, Newman „határozottan elzárt volt" - jegyzi meg Wilfrid Ward -, „a percnyi látszólagos kudarc által azonban a jövő emberévé vált. Nem túlzás azt mondani, hogy élete már kezdettől a látszólagos kudarcok sorozatából állt össze, s ezek mindegyike arra adott neki alkalmat, hogy hozzájáruljon a keresztény lelkiség gazdagításához; ennek értékét egyre többen ismerik el attól függetlenül, elfogadják-e végkövetkeztetéseit vagy sem. Ez az érték nem csupán spekulatív - gondolat mint gondo17 Ibid. I. 347-348. 18 Egy anglikán-kori prédikációjában Krisztus eljöveteléről beszélve többek között arról szólt, hogy értelmünket és érzelmeinket alá kell vetnünk Isten kinyilatkoztatott Igéjének, aztán így folytatta: „Parancsot kaphatunk, hogy a remény ellenére reméljünk, vagy hogy bizonyos értelemben józan eszünk tiltakozása ellenére Krisztus eljövetelét várjuk. Ez nincs ellentétben azzal, ahogyan Isten általában bánik velünk. Azt kívánja, hogy úgy érezzünk és úgy cselekedjünk, mintha közeli volna az, amiről tapasztalataink alapján azt kell mondanunk, hogy valószínűleg nem közeli". Ibid. VI. 260. 19 Letters and Diaries, V. 215. 14
