Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Boyce, Philip OCD: Newman reményfogalmának időszerű jelentése
pette keletkezett vidám derű valójában egy olyan forrásból ered, amelynek a keresztény ember nincs is tudatában."7 A reményből fakadó derűt, mivel kitartó és állandó benső forrásból táplálkozik, meg kell különböztetnünk az evilági vidámkodástól. A keresztény derű nem szép érzelmekre vagy hangulatra avagy jókedvre épül. Ez a lélek olyan belső vonása, ami felette áll minden érzelemnek. A keresztény derű tehát erény és kötelesség, minthogy a reményből fakad. A keresztény remény éber. A reménykedő keresztény ember szemét mindig Krisztusra szögezi. Mindig Őt fürkészi. Newman ilyenformán buzdít: „Nem egyszerűen csak hinnünk kell, hanem virrasztanunk is; nem csupán szeretnünk kell, hanem éberen vigyáznunk is; nem csupán engedelmeskednünk kell, hanem előre is tekintenünk; mi felé? A nagy esemény, Krisztus utolsó eljövetele elé."8 Ez az éber figyelem nem csupán Krisztus végső eljövetelére irányul, amint a matróz éberen fürkészi a szárazföldet; ez olyan éberség, amely Krisztus minden indítására, „az élet hétköznapi és rendkívüli eseményeiben Krisztus jöveteleire irányul"9 10. A keresztény remény ébersége ily módon összekapcsolódik az elmélkedő megfontolással. Newman rámutat, hogy ebben a Boldogságos Szűz a legkiválóbb példakép, aki „mindezeket emlékezetébe véste, és szívében gyakran elgondolkodott rajtuk" (Lk 2,19). „Nem fontolgat túl sokat ahhoz, hogy elfogadja, hanem tovább időzik a gondolatnál; nem akarja birtokolni (a misztériumot), hanem általa él; nemcsak hogy beleegyezését adja, hanem érlelgeti is magában a történteket; nem csupán alárendeli értelmét, hanem tovább fontolgat; valójában nem előbb fontolgat és csak azután hisz, mint Zakariás, hanem előbb fontolgatás nélkül hisz, majd hitében szeretettel és hódolattal fontolgat."10 * Kiváló lecke minden hittudósnak! Newman maga a rugalmas remény embere volt. Reménye a gondviselő Istenbe vetett mély hitéből fakadt: Isten nemcsak mindenható, hanem végtelenül szerető és irgalmas is. Newman számára könnyebb lett volna „azt hinni, hogy nincs Isten, mint azt, hogy nem törődik az emberrel"11, s úgy véli, hogy ebben az ateisták is egyetértenek vele. Ez a remény gyakran kifejeződik csodálatos elmélkedéseiben és imáiban. Sokat írt az Istenbe, mint Teremtőbe és Megváltóba vetett reményről. Kit ne hatnának meg és bátorítanának fel ezek a jól ismert sorok: „Isten teremtett meg engem, hogy teljesítsek Neki egy meghatározott szolgálatot; Ő bízott rám bizonyos feladatokat, amelyeket nem másra akart bízni. Megvan küldetésem - s ezt talán életemben soha nem fogom megismerni -, de el fogja mondani következő életemben. Valamilyen módon szükséges vagyok terveihez, annyira szükséges az én helyemen, mint egy arkangyal a maga helyén -, ha viszont cserbenhagyom, tud mást támasztani, amint Abrahámnak kövek7 Ibid. 8 J. H. NEWMAN: Parochial and Plain Sermons, Longmans, Green and Co., London, 1900. IV. 322. 9 A keresztény ember, „akinek lelke érzékeny, készséges és tanulékony, Krisztust figyeli éberen, eleven hittel, Őrá vetett gyors pillantással, buzgón a keresésben és az imádásban. Őrá tekint mindenben, ami csak történik, éppen ezért soha nem éri meglepetés, nem izgatja fel magát, nem csuklik össze, amikor megtapasztalja Krisztus váratlan érkezését" Ibid. 323. 10 J. H. NEWMAN: Fifteen Sermons Preached Before The University of Oxford Between A.D. 1826 and 1843, Longmans, Green and Co., London, 1909.313. 11 C.S. DESSAIN: The Letters and Diaries of John Henry Newman, Clarendon Press, Oxford, 1973-1977. XIX. 127. 12
