Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 3-4. szám - Bolberitz Pál: A magyar filozófia kezdetei
ben a filozófia a hivatalos pártideológiát szolgálta. Voltak persze kivételek is, akik külföldön is nevet szereztek a magyar filozófiának és európai szinten művelték ezt a tudományt, mint - hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsem - Pázmány Péter, Böhm Károly, Alexander Bernát, Pauler Ákos, Schütz Antal, Brandenstein Béla, vagy a jobb sorsra érdemes marxista filozófus, Lukács György, avagy az inkább külföldön ismert fenomenológus, Szilasi Vilmos és Michael Polányi. Összegezve tehát elmondhatjuk, hogy a magyar filozófia igyekezett lépést tartani az európai filozófiával és ez már a kezdetekben is megmutatkozott. A MAGYAR FILOZÓFIA KEZDETEI Bár nézetem szerint a címben szereplő Laskói Csókás (Monedulatus) Péter tekinthető az első magyar (jóllehet latinul és nem magyar nyelven író) filozófusnak, mégis - egészen vázlatosan - be kell mutatnunk a magyarországi filozófiai gondolkodás kezdeteit. Itt közbevetőleg ki kell térnem egy probléma tisztázására. Vajon beszélhetünk- e önálló filozófiai tudományról? Számomra úgy tűnik, hogy a klasszikusnak nevezhető ókori görög filozófusok - a maguk módján - filozófia címen áttételesen teológiai kérdésekkel foglalkoztak, mert a görög politeista vallás nem elégítette ki a végső alapra irányuló értelmi tájékozódásukat. A keresztény középkor - beleértve a patrisztikus kort is - hangsúlyosan teológiával foglalkozott, de annak elméleti kérdéseit próbálta az antik filozófiai hagyomány fogalmi rendszerében boncolgatni. Nem kétséges, hogy a filozófia a teológia szolgálóleánya volt. Először abban az értelemben, hogy a szabad művészetek (septem artes liberales) közül a dialektika keretében adták elő - Boéthius latin fordításában - Aristoteles logikai műveit, s így a logika - megelőzvén a tanrendben a teológiát - valóban csak „ancilla theologiae" volt. Ám más értelemben is alárendelt szerepet kapott a teológiához viszonyítva, hiszen - ellentétben az ókori görög filozófia „quasi teológia" (Aristoteles a filozófiát „teologiké episztémé"-nek, azaz Istenről szóló tudománynak nevezte) pótlásával, a keresztény teológia - főleg a patrisztika korában - a kinyilatkoztatás erejével képes volt a filozófia végső-ok felé való tájékozódásának kimerítő tartalmat nyújtani. Az arab közvetítéssel újra felfedezett Aristoteles- Aquinói Szent Tamás keresztény értelmezésében - mind közelebb hozta Aristoteles metafizikáját az érdeklődők számára és a keresztény teremtés-teológia továbbgondolásával a nominalizmust és a reneszánsz gondolkodás természetre figyelését részesítette előnybe. Mindezek a kérdések egy sor önálló - immáron a teológiától fokozatosan függetlenedő - filozófiai és szaktudományos témát vetettek fel. Amint az újkor- részben az ész, részben a tapasztalat - prioritását hangsúlyozta és - a maga módján- még a szent tudományokat is ehhez segítségül hívta, a filozófia elveszítette fokozatosan metafizikai és teológiai alapját és - elszakadván életadó gyökereitől - olyan díszes karácsonyfához kezdett hasonlítani, mely ideig óráig csillog-villog, de hamar elszárad és a szemétre jut. Ám a metafizika és teológia szerepét nem tudta betölteni az veltsége révén eredeti nyelven is olvashatta a klasszikus műveket. Ennek ellenére kiváló fordítások jelentek (és jelennek meg ma is) magyar nyelven (Vö. Filozófiai írók Tára, a MTA kiadásában, mely sorozat már a 19. században beindult Alexander Bernát műértő gondozásában). 106
