Teológia - Hittudományi Folyóirat 37. (2003)
2003 / 1-2. szám - Tarjányi Zoltán: A Veritatis Splendor enciklika tanítása a lelkiismeretről
vezetését javasolták. Az egyik volna az elvont tanítás, a másik a konkrét körülmények figyelembevételének szintje. Ez a szituációkra is tekintettel lévő szint törvényesen megalapozhatna az általános szabálytól eltérő kivételeket, s így lehetővé tenné, hogy jó lelkiismerettel megtegyenek valamit, ami az elvont erkölcsi igazság szerint bensőleg rossz. Ily módon bizonyos esetekben létrejön egyfajta kettősség vagy szembenállás az általában érvényes tanítás, valamint az egyedi lelkiismeret normája között, mely végső fórumként döntene a jó és a rossz kérdésében. Erre próbálják alapozni azokat az ún. lelkipásztori megoldásokat, melyek ellenkeznek a Tanítóhivatal tanításával, és ezzel igyekeznek igazolni az ún. kreatív hermeneutikát is" (hogy ti. a lelkiismeretet nem minden esetben kötelezi a részleges negatív parancs).24 2) A lelkiismeret és a törvény összetartozik. Az előző pont azt hangoztatta, hogy a lelkiismeret a ratio mozzanata, s a XX. századi teológusok éppen ettől a kizárólagos szemlélettől határolódtak el, állítván, hogy a conscientia az egész személyiség funkciója, annak a legbelső magvábóljön, tehát ott kell keresni, ahol az ember önmaga: ez a szemléletmód a bibliai szívközpontúsághoz is közelebb áll, de a lélektan adatait (érzelmi erők feltérképezése és integrálása a lelkiismereti nevelésbe) is jobban be tudja fogadni a teológiai reflexióba, így a lelküsmeret vallásos értelmezésűvé válhat, hiszen Isten és ember találkozási helyeként lehetséges rátekinteni.25 Nos, ennek a kívánalomnak II. János Pál gondolatmenete úgy tesz eleget, hogy a lelkiismeret és a törvény összefüggését kimutatja. Ez a törvény az ember szívébe van írva. „Szent Pál szavai szerint ('Amikor a pogány a törvény híján a természet szavára jár el a törvény szerint, törvény híján saját magának a törvénye. Ezzel igazolja, hogy a törvény követelménye a szívébe van írva. Erről lelkiismerete tanúskodik és önítélete, mely hol vádolja, hol fölmenti', Róm 2,14-15) a lelkiismeret bizonyos értelemben a törvény elé állítja az embert, és az ember tanúja lesz: tanúja törvény iránti hűségének, azaz erkölcsi igazságának vagy rosszaságának. A lelkiismeret az egyetlen tanú: ami a személy bensőjében történik, az mindenki más szeme elől rejtve van. A lelkiismeret tanúságát egyedül a személy mondja ki, és viszont, egyedül a személy ismeri a lelkiismeret szavára adott válaszát."26 27 Ám a pápa kiegészíti ezt az igazságot (mert ez önmagában igaz, de a szubjektivizmusnak alapot szolgáltatna): nagyon szükséges értékelni az embernek ezt az önmagával folytatott belső dialógusát, „de ez a belső dialógus valójában az ember dialógusa Istennel, a törvény Szerzőjével, az ember ősképével és végső céljával". Következésképpen: igaz, hogy a lelkiismeret tanúskodik az embernek az erkölcsi igazságáról vagy rosszaságáról, „de ugyanakkor, sőt elsősorban a lelkiismeret Isten tanúsága, akinek szava és ítélete behatol az ember belsejébe egészen lelke gyökeréig, s határozottan és szelíden engedelmességre szólítja föl.,/27 Ezzel a szemléletmóddal, hogy ti. a lelkiismeret nem csak belső érzés (mely élményszerű mozzanatban nyilatkozik meg, hol elégedettséget, hol bizonytalan tépelődést, hol vádolást közvetítve a személynek), hanem egyszerre az ember tanúja és Isten tanúsága, a pápa kiegyensúlyozottságot ad: nem akarja, hogy szakadás álljon be az egyéni lelkiismeret és az általános törvény között, ezért mindkettőt elismeri, s egyiket sem értékeli se le, se föl. „Nem akar24 VS 56. 25 Vö. WEBER, H., Általános erkölcsteológia, I., ford. Tuba Iván, SzIT, Budapest 2001,206-208. 26 VS 57. 27 VS 58. 43
