Teológia - Hittudományi Folyóirat 37. (2003)
2003 / 1-2. szám - Szuromi Szabolcs Anzelm: A papi ordo fokozatainak fejlődése a kezdetektől a Statuta Ecclesiae Antiqua (V. sz.) fegyelmi hagyományáig
sát. A Khalkedoni Zsinat (451) betöltött negyven évet szab feltételül a diakonissza státusz elnyeréséhez, de a Codex Theodosianus-ban már hatvan év szerepel. Tény, hogy a diakonisszák hasonló módon nyerték el feladatukat, mint a presbiterek és diakónusok, de ez a hasonlóság nem fejezett ki tartalmi azonosságot, azaz státuszuk továbbra is laikus maradt, és nem váltak ezáltal klerikussá, amit a zsinatok kifejezett tiltó rendelkezései is mutatnak, mellyel semmisnek nyilvánítják mindazt a cselekményt, amellyel nőket szent szolgálathoz engedtek (vö. pl. Nimesi Zsinat/396/).21 AIII. századra, azok a püspökök, akik a tartomány székhelyén (metropolisz) rezideál- tak, mint metropoliták, joghatóságot nyertek a tartományhoz tartozó területek püspökei fölött.22 Problémát jelentett a vidéki települések lelkipásztori ellátása, hiszen ekkor a püspök a mellette álló presbiterkollégiummal együtt kötődött saját városához.23 A diakónusok, akik eredetileg karitatív és liturgikus feladatkörrel rendelkeztek, a vidéki közösségek élére kerültek. Ez azonban felvetette az eucharisztikus liturgia vezetésének kérdését. A IV század zsinati fegyelme egyértelműen elutasította a diakónusok ilyen téren történő tevékenységét. Ebből fakadóan szükségessé vált a presbiterkollégium megbontása és presbiterek kihelyezése a vidéki közösségek élére. A problémát Keleten az úgynevezett „chor- episcopus"-ok (vidéki püspökök),24 felszentelésével igyekeztek áthidalni.25 A chorepis- copust a város püspöke nevezte ki és a vezetésére bízott közösséget a püspök felügyelete alatt gyakorolta, amint arról a Laodiceai Zsinat 57. kánonja is rendelkezett.26 Püspöki hatalma is korlátozott volt, mivel csak lektort, exorcistát és szubdiakónust szentelhetett, a diakónus és papszenteléshez szüksége volt a püspök beleegyezésére (vö. Antióchiai Zsinat 10. kánon).27 Mivel a szenteléssel a felszentelt személy nagyon szorosan kötődött az 21 C. 2 „Illud aetiam a quibusdam suggestum est ut, contra apostolicam disciplinam, incognito usque in hoc tempus, in ministerium faeminae, nescio quo loco, leuiticum uideantur adsumptae; quod quidem, quia indicens est, non admitti ecclesiastica disciplina, et contra rationem facta talis ordinatio distruatur: prouidendum ne quis sibi hoc ultra praesumat." GAUDEMET, J. (ed.), Condies gaulois du Vle siécle (Sources chrétiennes 241), Faris 1977.126-128. 22 „Le groupement des dioceses en provinces ecclésiastiques sous l'autorité de l'un des évéques qualifié de métropoütain est relativement tardif, plus tardif que la prééminence prise par certains «grand siege» dönt il vient d'etre question. Les termes d' «éparchie» (province ecclésiastique) et de «métropolitain» ne sont pás attestés avant les canons de Nicée, en 325. Si Ton cite quelques réunions entre évéques d'une mérne province avant cette date, on ne peut les tenir pour la preuve d'une «organisation» provinciáié." GAUDEMET, J., Église et dté. Histoire du droit canonique, Paris 1994.126. 23 GAUDEMET, ]., Église et cité, 96-102. 24 KURTSCHEID, B., Historia, 60-63. GILLMANN, E, Das Institut der Chorepiscopus im Orient, München 1903. DDC 3. 689-695. 25 Nyugaton nem találunk ehhez hasonló intézményt a Vili. századig. A XII. századra a chorepiscopus intézménye teljesen eltűnik az egyházi hierarchiából, vö. JOANNOU, P. P. „chorbishop" in New catholic enciclopedy, New York 1967. 3. 626. 26 „Quod non oporteat in villulis aut in agris episcopos constitui, sed visitatores. Verumtamen iampridem constituti nihil faciant praeter conscientiam episcopi covitatis; similiter et presbyteri, praeter consilium episcopi nihil agant." JOANNOU, P.P. (ed.), Les Canons, 155. 27 „Qui in vicis vel possessionibus chorepiscopi nominantur, quamvis manu impositionem episcoporum perceperint, et ut episcopi consecrati sint, tamen sanctae synodo placuit, ut modum proprium recognoscant, ut gubernent subiectas sibi Ecclesias, earumque moderamine curaque contenti sint. Ordinent etiam lectores et subdiaconos atque exorcistas; quibus promotiones istae sufficiant. Nec presbyterum vero, nec diaconum audeant ordinare, praeter civitatis episcopum, cui ipse cum possessione subiectus est. Si quis autem transgredit statuta tentaverit, depositus, quo utebatur honore privetur. Chorepiscopum vero civitatis episcopus ordinet, cui ille subiectus est." JOANNOU, P.P. (ed.), Les Canons, 115. 22
