Teológia - Hittudományi Folyóirat 37. (2003)
2003 / 3-4. szám - Sánta János: Ludwig Feuerbach ateista humanizmusa, mint kísérlet az istenkeresés megválaszolására
métlődhet meg annyiszor, ahány emberi egyed megjelenik a földön, hanem az teljes egészében oszthatatlan, és ilyen módon ruházható fel isteni tulajdonságokkal a kivetítés megszüntetésének eredményeképpen. Feuerbach úgy gondolja, hogy az egyén már metafizikailag, létezésénél fogva romlott, és nem csak cselekvéséből fakadóan, tehát morális értelemben.35 36 Emiatt, tekintettel arra, hogy szerinte a túlvilág nem létezik, a személy számára nem is lehet más perspektíva, mint az e világi emberi közösség szolgálata. Feuerbach nem tud különbséget tenni az „actus essendi" („a priori"-én) és az „actus agendi" („a posteriori" én) között37, és ezért rendszerében lényegi differenciálódás sem állhat fenn az egyes személyek között.38 Ennek az a következménye, hogy igazából véve nem ad lehetőséget interperszonális kapcsolatra sem.39 Feuerbach szerencsétlenségét az okozza, hogy észreveszi: rabja lett egyfajta kollektív Felsőbbségnek, amely feloldja magában az egyes embert és szabadulni is akar ettől, ám ezt csak annak árán tudja megtenni, hogy kénytelen tagadni Isten és ember transzcendenciáját. Ezzel lényegében önmagában megismétli a modern filozófia drámáját, amely Descartes-tól Hegelig40 a misztérium teljes megértésére törekedett, az emberi értelmet állítva legfőbb mércének. 35 Vö. uo. 204. 36 Vö. uo. 227. 37 Vö. uo.210. 38 Vö. uo. 244. 39 Vö. uo. 231. 40 Vö. Passadore, II Cristo ateo in Feuerbach, 205. 183