Teológia - Hittudományi Folyóirat 37. (2003)
2003 / 3-4. szám - Rózsa Huba: Pentateuchus - vallástörténet - üdvtörténet
amelynek alapjait a fogságban élt Ezekiel prófétára vezeti vissza, megszerkesztése azonban a babiloni fogság után ment végbe Kr. e. 500-450 között, és kihirdetése Ezdrás tevékenységéhez kapcsolódik (Kr. e. 458-tól). A Pentateuchus okmányainak végső öszsze- dolgozását (JE-D-P) egy Kr. e. 400 körül élt papi redaktomak tulajdonítja. J. Wellhausen az egyes okmányok megkülönböztetésére és sajátosságaik meghatározására a Pentateuchus törvényszövegeinek és elbeszéléseinek, valamint az ószövetségi történetírás elemzése alapján jut el. A törvények és elbeszélések a JE-D-P okmányokban Izrael vallástörténetének egy-egy állomását tükrözik, és egymás mellé állítva Izrael vallását egyetlen nagy folyamatként mutatják be, amely J. Wellhausen szerint nem igazi fejlődés, mert végpontját hanyatlásnak tekinti. A Papi írás Izrael vallásának absztrakt, megmerevedett állapotát tükrözi, amely elveszítette az élettel való kapcsolatát. Izrael történetének kezdetén az egész nemzeti életet áthatotta a vallás, annak tudata, hogy JHWH Izrael Istene, Izrael pedig JHWH népe. Ez a teokrácia minden kényszer nélküli volt, nem szabályozták intézmények, és ezért különbözik attól a teokráciától, amely a Pentateuchusban jut kifejezésre. A vallásfejlődés során az ősi szokások fokozatosan intézményesültek, rituálévá válnak, és ez a rituálé lesz a teokrácia infrastruktúrája. A fogság után létrejött izraelita közösség alkotmánya a papi gyakorlatban érvényes kultikus rend lett. Ezzel a teokrácia hierokráciává, papi uralommá merevedik, amely a Papi írásban kapja végső rendszeres megfogalmazását. /. Wellhausen szemében Izrael vallásának igazi tetőpontját a próféták j elentették, akik nem valamilyen elvont tan vagy törvény, azaz a betű közvetítői voltak, mert igazi életelemük koruk történelme volt. A prófétai kinyilatkoztatás lényegéhez tartozik, hogy JHWH minden intézményes forma nélkül közvetlenül közli magát a prófétaságra meghívott emberrel. J. Wellhausen megfordítja a hangsúlyokat Izrael vallástörténetében. Izrael hitéletében, JHWH egyetlenségével együtt, hagyományosan a kezdet, vagyis a mózesi kor a döntő, és csak a későbbi kor hozta meg az ettől való elpártolást. Ezért a prófétai igehirdetés felszólítását a mózesi jahvizmushoz, mint a kezdetekhez való visszatérésként kell értelmezni. /. Wellhausen szerint azonban az izraelita vallást pluralizmus illetve kötetlenség jellemezte a Józija reform előtt, és a kánaánita valláshoz hasonló rokon vonásai voltak. Csak a Józija reform után kezdődött el az a folyamat, amelynek során törvények és rendelkezések egész sora keletkezett abból a célból, hogy az izraelita vallást szabályozza és elkülönítse. Ennek a folyamatnak tetőpontja a papi törvénykezés a kései 6. században (lásd a Leviták és a Számok törvényei, és bizonyos törvények az Kivonulás könyvében). A fenti következtetésre a Teremtés elbeszéléseiben a pátriárkák vallási gyakorlatának elemzése vezeti J. Wellhausen. Megállapítja, hogy a pátriárkák vallási gyakorlatában sok olyan archaikus mozzanat található, amely nem áll összhangban a deuteronomiumi törvénykezéssel, sőt némelyiket egyenesen tiltja. Ilyen gyakorlat nem szorítkozik csupán a pátriárkák elbeszéléseire, de megtalálhatók a Józsue, a Bírák, a Sámuel és a Királyok könyvében is. Ebből arra lehet következtetni, hogy a pátriárkák vallásának a deuteronomiumi törvénykezéssel ellentétes elemei egyszerűen a korai Izrael vallási jellegzetességeinek tekintendők, és nem a pátriárkák korához kell számítani. Az izraelita vallás nagy fordulata Kr. e. 621-ben Józija király reformjával következett be (2Kir 22-23), amelynek az volt a közvetlen célja, hogy a JHWH-kultusz gyakorlatát kizárólag Jeruzsálemben összpontosítsa. Maga a Deuteronomium Józija reformjának vonulatában keletkezett, és csak ezután, a Deuteronomium szellemében lettek a korai vallás különféle gyakorlatai megszorítva vagy betiltva. A pátriárkái kor vallásának az a formája, amint 149
