Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 1-2. szám - Frenyó Zoltán: A trichotomizmus és a "két halál"-elmélet
FRENYÓ ZOLTÁN Teológia 2002. 1-2. szám A trichotomizmus és a „két halál"-elmélet „Abban a kérdésben, hogy mi a lélek, a filozófusok még nem jutottak egyetértésre, és talán soha nem is fognak" - mondja Lactantius.1 Szent Ágoston hasonlóan fogalmaz: „Maga az a mód, ahogy a lelkek (spiritus) a testhez kapcsolódnak (...), mindenképpen csodálatos; ezt az ember felfogni sem képes, s mégis, ez maga az ember."2 Nemesziosz hasonlóképpen érzékeli a nehézségeket, s az ezzel kapcsolatos véleménykülönbségeknek szenteli az emberi természetről szóló alapvető értekezésének elejét.3 Végeredményben szellem, lélek és test az a három kategória, amelyek viszonyának megállapítása valóban mindig is foglalkoztatta a filozófusokat. Közülük is, mivel viszonylag még a test elkülönítése a legegyszerűbb, a szellem és a lélek egymásra vonatkoztatása, egységbe foglalása, illetve elkülönítése jelent olyan kérdést, amellyel minden jelentősebb gondolkodónak szembe kellett néznie. Nemesziosz például, munkája elején rögtön meg is említ néhányat a görögök legnevesebbjei közül. Áttekintése viszont némiképpen homályban hagyja e nézetek sajátosságait, bár egyértelműen rámutat arra, hogy az elfogadott keresztény szóhasználat ezekkel szemben a „szellemi lélek" (tjiuxh voepa) megfogalmazással él. Azoknak a felfogását, akik ez utóbbi kettőt elkülönítve az ember hármas dimenziójáról, szellemi, lelki és testi alkotóeleméről beszélnek, a trichotomizmus szóval jelöljük. A trichotomizmus legjelentősebb képviselőjeként először laodikeiai Apollinari(o)sz4 nevét kell megemlítenünk, aki a r-ou? - t|njxn - aap£ (ész-lélek-hús) felosztással élt. Koráb1 Quid autem sit anima, nondum inter philosophos convenit, nec unquam fortasse conveniet. LACTANTIUS: De opificio Dei, 17. Opera Omnia, Vol. 2. Bipontium (Zweibriicken), 1786. 266.; Bp. 1985. 96. Vő.: CICERO, Tusculanae disputationes, 1. 9. 18-24. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, London, 1996. 22-30. 2 Quia et iste alius modus quo corporibus adhaerent spiritus et animalia fiunt omnino mirus est nec conprehendi ab homine potest, et hoc ipse homo est. AUGUSTINUS, De civitate Dei, XXI. 10. Heine- mann, London - Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1972. 7. Vol. 66. 3 NEMESZIOSZ, ITepi 4>ixt€ws avOponrau (De natura hominis). Migne: PG 40.; Ed. Morani, M., Teubner, Leipzig, 1987. 1. 4 FLEMMING, J. - LIETZMANN, H., Apollinaristische Schriften. Berlin, 1904.; RAVEN, C. A., Apollinaria- nisme. Cambridge, 1923.; VOISIN, G., LApollinarisme. Louvain, 1905.; Dictionaire d'histoire et de geographic ecclésiastique, III. Vol. Ed. by Baudrillart, A. Paris, 1924.962-982.; MÜHLENBERG, E., Apollinaris von Laodicea. Gottingen, 1969.; DE RIEDMATTEN, H., La christologie d'Apollinaire de Laodicée. Studia Patris- tica, II. 1957. 208-234.; FURLANI, G., La dottrina trinitaria di Apollinare di Laodicea. Perugia, 1921. FURLANI, G., / presupposti psicologici della cristologia di Apollinare di Laodicea. Perugia, 1923. 53
