Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 1-2. szám - Erdő Péter: A II. Vatikáni Zsinat "Christus Dominus" kezdetű határozatának hatása az egyházi jog fejlődésére
ságát is. Egyben jelzi, hogy a konferenciáknak lehetőleg országosaknak kell lenniük, vagy ha ez nehézségbe ütközik, a terület püspökeinek egy másik püspöki konferenciához kell az Apostoli Szentszék jóváhagyásával csatlakozniuk. A püspöki konferenciákkal kapcsolatban az egyik nehéz kérdés az összetétel problémája volt. A Christus Dominus 38. pontjának 2. bekezdése szerint „a püspöki karhoz tartoznak az összes, bármilyen rítusú főpásztorok - kivéve az általános helynököket -, a koadjutorok, a segédpüspökök és olyan címzetes püspökök, akik vagy az Apostoli Szentszék vagy a püspöki kar megbízásából különleges hivatalt viselnek". Ugyanakkor a dokumentum 38. pontjának 6. bekezdése buzdítást tartalmaz arra, „hogy a keleti egyházak főpásztorai, szinódusaikban saját egyházuk fegyelmi kérdéseivel foglalkozva és a lelkipásztori munkák érdekében fáradozva, vegyék figyelembe, melyek annak az egész területnek a közös érdekei, amelyen más rítusú egyházak is vannak; egyeztessék célkitűzéseiket rítusközi összejöveteleken, az illetékes hatóság által kiadandó szabályok alapján". Eszerint háromféle püspöki csoportot tart szem előtt a zsinat: a püspöki konferenciákat, a keleti katolikus egyházak különböző szinódusait (később a keleti katolikus egyházjog fejlődésével a sajátjogú metropolitai egyházakban megjelenik a hierarchiák tanácsa, amely sok szempontból hasonlít a püspöki konferenciákhoz), valamint a rítusközi püspöki összejöveteleket vagy testületeket. A keleti és a latin egyházjog zsinat utáni fejlődése megmutatta, hogy mindezeknek a testületeknek megvan a maguk szerepe, de konkrét feladataik, éppen a lelkipásztori szolgálat hatékonysága érdekében, nagymértékben függenek az adott ország egyházi, szociológiai és a rítusok közti megoszlást illető helyzetétől. Ahol a latin püspökök túlnyomó többségben vannak, a keletiek pedig kevesen, indokoltnak látszott őket is teljes jogú tagként besorolni a püspöki konferenciába. Ahol a keleti katolikusok nagy számban élnek, sok püspökből álló hierarchiával rendelkeznek, a keleti egyházak saját testületi szervei a püspöki konferenciától függetlenül megalakultak. Az 1983-as Codex luris Canoniciben a püspöki konferencia egyértelműen a latin Egyház intézménye (1. k., 450. k. 1. §). A nem latin rítusú ordináriusok „meghívhatok" a konferenciára, „nekik azonban csak tanácsadói szavazati joguk van, hacsak a püspöki konferencia szabályzata másként nem rendelkezik" (450. k. 1. §). Magyarországon a püspöki konferencia teljes jogú tagja a keleti szertartású püspök is, aki döntési szavazati joggal rendelkezik78. Létezik olyan püspöki konferencia is, amely két részlegre oszlik: a latin püspökök karára és a keleti katolikus püspökökére (Románia). Vannak példák az ország katolikus püspökeinek együttes fellépését segítő, püspöki konferenciának nem minősülő, rítusközi püspöki testületekre is. A konferenciák szervezetét és működését az Apostoli Szentszék irányelvei szerint elkészített és jóváhagyott szabályzataik tükrözik79. Ahol külső körülmények miatt közvetlenül a zsinat után nem tudtak püspöki konferenciát létesíteni, 1989 után erre többnyire igen hamar sor került. Szabályzatban kellett rögzíteni a zsinat és a későbbi egyházi jogszabályok által meghatározott alapelvek szerint a konferenciák szervezetét, így elsősorban az elnök, az elnökhelyettes, a titkárság, az állandó tanács és a püspöki bizottságok kijelölését és feladatait. A CIC 452. kánonja hiteles magyarázataként a Pápai Törvénymagyarázó Ta78 A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Szabályzata 1-2. cikkely. 79 ASTORRI, R., Gli statuti déllé Conferenze Episcopali. 1. Europa, Padova, 1987; IBÁN, I. C, Gli statuti déllé Conferenze Episcopali. II. America, Padova, 1989. 48
