Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)

2002 / 1-2. szám - Erdő Péter: A II. Vatikáni Zsinat "Christus Dominus" kezdetű határozatának hatása az egyházi jog fejlődésére

m) A bemutatási jogok és a plébánosi elmozdíthatatlanság megszüntetése

A Christus Dominus 30-31. pontja az egyházmegye papságáról, különösen a plébánosokról és a káplánokról szól. Egyrészt hangsúlyozza az egyházmegye presbitériumának egységét egymással és a püspökkel, mégpedig küldetésük teológiai jellegénél fogva, másrészt sürgeti közöttük a szeretet és az összhang erősítését, különösen a lelkipásztori szolgálatban. A krisztusi hármas küldetés gyakorlásában a plébánosok és a káplánok a püspök segítőtársaiként jelennek meg, és felszólítást kapnak arra, hogy világiakat is vonjanak be lelkipásztori tevékenységükbe (uo. 30, lb). Éppen ezt az együttműködést szolgálja a világi papság körében is a közös élet ősi eszményének hangsúlyozása (30, le). A püspök lelkipásztori szabadságát kívánja biztosítani a zsinat a világi társadalom intézményeivel, illetve hajdani előjogok birtokosaival szemben, amikor kijelenti, hogy „a plébániák betöltésében meg kell szűnnie a bemutatás, nevezés vagy fenntartás jogának", valamint a pályázatoknak is. A régi kegyúri jogviszonyhoz kötött bemutatási jogok vagy más kiváltságok, ha a püspök szabadságát gátolták az egyházi hivatalok betöltésében, az Ecclesiae sanctae szerint (1,18,1. §) automatikusan megszűntek, ha terhek nem kapcsolódtak hozzájuk. Ha viszont ilyen jogokat nemzetközi megállapodások vagy magánszemélyekkel kötött szerződések biztosítottak, az egyházi hatóságoknak lépéseket kell tennie ezek megszüntetésére a jogosultakkal való tárgyalás útján (uo. 2. §). Már a Christus Dominus (31b) kivételt tett a bemutatás jog eltörlését illetően a szerzetesek javára. Nem kegyúri jogviszony, hanem a szerzeteseknek az egyházmegyében végzett apostoli tevékenysége miatt a hatályos egyházjog is előírja, hogy az egyházmegyében a megyés püspök a szerzetest csak illetékes elöljárójának bemutatása alapján, vagy legalább hozzájárulásával nevezze ki valamilyen egyházi hivatalra (CIC 682. k. 1. §).

Ugyanakkor a püspökök szabad lelkipásztori rendelkezését mintegy az egyházmegye papságának irányából, tehát belülről kívánja biztosítani a Christus Dominusnak az a pontja (31c), amely eltörli a plébánosi elmozdíthatatlanság intézményét, egyben előírja, hogy a plébánosok áthelyezésének és elmozdításának eljárását egyszerűsíteni kell. Ugyancsak megfogalmazza a felszólítást, hogy azok a plébánosok, akiket előrehaladott koruk akadályoz kötelességeik eredményes teljesítésében, nyújtsák be lemondásukat akár önszántukból, akár a püspök felszólítására (uo. 31d). Ezzel megjelenik a plébánosi lemondási kötelezettség. Ennek korhatárát az Ecclesiae sanctae (1,20, 3. §) a 75. életévben állapítja meg. Ugyanez a rendelkezés bekerült az 1983-as Egyházi Törvénykönyvbe is (538. k. 3. §). A lemondott plébánosok illő ellátásáról a megyés püspöknek kell gondoskodnia (uo.). Ezt a problémát már a zsinat is megfogalmazta (Christus Dominus 31d). A korábbi szisztémában ugyanis az élethossziglan szóló, elmozdíthatatlansággal járó és ja- vadalmi logikára épülő plébánosi tisztség valamilyen formában életük végéig biztosította ezeknek a papoknak az ellátását. Ennek megváltoztával sürgető, elemi igényként jelentkezett a nyugdíjas papok méltó ellátásának kérdése. Ezt az egyházi törvényhozó elsősorban a javadalmi vagyonok összevonásával kialakítandó egyházmegyei vagy országos alapok létrehozásával látta biztosíthatónak (vö. CIC 1274. k.). Arról az egyetemes egyházjog nem intézkedhetett, hogy miből töltsék fel az ilyen alapokat ott, ahol a javadalmi vagyont ellenszolgáltatás nélkül vették el, illetve ahol ilyen javadalmak nem is léteztek76. Kétségtelen azonban, hogy az egész témakör szabályozásában a zsinatot és a későbbi jogalkotást is elsősorban az a szempont vezette, hogy az Egyház, és így minden

76 Vö. pl. KOVÁCS G., II sostentamento dei clero in Romania, in Apollinaris 66 (1996) 671-731.-----=EEE 46 =----