Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)

2002 / 3-4. szám - Bolberitz Pál: Szabadság és felelősség

tünk. Ha pedig mind a szándék, mind a törvény pusztán az egyéni felismerés alanyi megítélésére számít (vagyis mi állapítjuk meg, hogy mi a jó és mi a rossz, s ilyen értelemben végső soron mindegy, hogy objektíve mit tettünk, hiszen a cselekedet tárgyának minősítése kizárólag a mi dolgunk), akkor a Kant nevével fémjelzett szubjektív etika követői vagyunk. A helyes erkölcsi ítélet kialakításánál egyszerre kell figyelembe venni a szubjektív és objektív szempontokat, vagyis a kiegyensúlyozott etikai szemlélet egyszerre autonóm és heteronóm jelleggel bír.

Amint erről már szó esett a szabadság tárgyalásánál, egy cselekedet csak akkor minősíthető erkölcsileg, ha külső és belső kényszertől mentesen hajtják végre. Ám a kényszer olyan befolyás tetteinkre, aminek több szintje, fokozata és ennek megfelelő erőssége van. Néha a külső befolyás (mások hatása ránk, a többség, a közvélemény nyomása, reklám, divat stb.) - főleg szilárd erkölcsi ismeretek és elvek hiánya esetén - nagyon erősen, szinte „kényszerítőleg" hathat az emberre (főleg fiatalabb korban). A belső „kényszer" (egészségi állapot, idegállapot, pszichológiai tényezők, ösztönök késztetése, emlékek szorongató fojtogatása stb.) sem elhanyagolható, hiszen akárhányszor a szabad akarat e tényezők hatására alig tud érvényesülni. Márpedig az erkölcsi cselekedet akkor emberi (emberhez méltó) ha tudatos és szabad tett. Az emberi cselekedet különbözik az ember cselekedetétől. Az „ember cselekedete" olyan tett, amit ugyan ember hajtott végre, de nem biztos, hogy tudatosan vagy szabadon tette. Minden „emberi cselekedet" „az ember tette", de nem minden aktus, ami „az ember tette" egyben „emberi cselekedet" is. Sokan szeretnek hivatkozni arra, hogy cselekedetük azért nem bűnös, mert tettük végrehajtása során szabadságukat tökéletesen nem tudták használni. Itt jó szem előtt tartani azt az elvet, hogy az erkölcsi cselekedet végrehajtásához, hogy minősíthető legyen, nem kell abszolút szabadság, hanem csak annyi, amennyi hétköznapi ügyeink józan intézése során szükségeltetik. Vagyis a szabadság hiányára hivatkozó kibúvás az erkölcsi felelősség alól többnyire laza erkölcsi felfogásra és gyenge akaratra utal.

Cselekedeteink erkölcsi értékelése során - a szándék összefüggésében - meg kell különböztetnünk egymástól a „mű célját" a „működtető céljától". A „mű célja" erkölcsileg közömbös (pl. egy késnek az a célja, hogy vágjanak, szúrjanak vele.) Az eszköz („mű") attól kapja moralitását, hogy a tudatos szabad akarati személy (a „működtető") milyen célra használja (pl. kenyeret vág vagy embert öl vele). Vagyis az erkölcsi értékelésnél a „működtető célja" dönti el a tett erkölcsi minőségét. A cél és az eszköz helyes viszonyának ismerete fontos etikai elv. Helyesen mutatott rá Immanuel Kant, hogy - mivel az ember erkölcsi lény - ezért sohasem szabad eszköznek tekinteni, hanem csak célnak. Azt is fontos tudni, hogy az erkölcsileg jó cél sohasem „szentesítheti" a bűnös eszközöket (ebbe a hibába esnek a totalitárius rendszerek képviselői, s ezért kifogásolható az az emberi embrió ún. őssejtjeiből klónozott emberi szervek gyógyító célra történő felhasználása, mert az embrió már élő ember és csak életének kioltása vagy fogyatékossá válása árán lehet - a tudomány jelenlegi állása szerint - gyógyításra alkalmas egészséges szervet nyerni belőle). A tudomány haladásának és a művészeti alkotó tevékenységnek is etikai határai vannak, hiszen sem a tudományos haladás, sem a művészi tevékenység nem öncél, hanem csak eszköz az ember etikai nemesedéséhez (vö. katharsis).

135