Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 3-4. szám - Bolberitz Pál: Szabadság és felelősség
Törvény és lelkiismeret A törvény olyan szabály (vagy szabályrendszer), amely maradandó irányt szab az egyéni vagy közösségi emberi cselek vésnek. Minden törvény (persze itt az erkölcsi és jogi törvényekről van szó) feltétele, hogy ismert, kihirdetett, teljesíthető és számon kérhető legyen. A jogi törvény a közösség (állam, társadalom) életét szabályozza és a közjó érvényre jutását szorgalmazza, miközben az egyén jogait is szem előtt tartja. A jogi törvény az ember „külső" cselekedeteire figyel, ami a közjó javát vagy kárát az egyén oldaláról „kívülről" bizonyítható módon érinti. Ezzel szemben az erkölcsi törvény az emberi cselekedeteket „belülről" szabályozza. A jogi törvény „kikényszeríthető" cselekvési norma („meg kell tenni, mert meg lehet tenni", „el kell kerülni, mert elkerülhető"), míg az erkölcsi törvény szabad akaratú tett, s jóllehet lelkiismereti késztetése a jó megtételére és a bűn elkerülésére ösztönöz, mégse kényszerít. A jogi törvény és az erkölcsi törvény sokszor átfedik egymást (hiszen a törvény alanya mindkét esetben - a jogrendben és az erkölcsi rendben - ugyanaz az ember, aki emberi természetének megfelelően cselekszik. Ám veszélyeket rejt magában (és akárhányszor az emberi méltóságot is sértheti) ha a jogi törvény kívánja helyettesíteni az erkölcsi törvényt, avagy a lélektan lép az erkölcstan helyébe (vö. politikai vagy tudományos totalitarizmus, illetve redukcioniz- mus). Az is veszélyes, ha az erkölcsi törvényt azonosítják a jogi törvénnyel (vallási vagy világnézeti fundamentalizmus). Veszélyeket hordozhat még a pozitivista jogi szemlélet is különösen akkor, ha hatását érzékelteti az erkölcsi felfogásban. Ez a beállítottság csak a csélekedetek időbeli tényszerűségére figyel kiragadva azokat az eszmei összefüggésből, s így könnyen teljes relativizmushoz vezethet (ami ma igaz az lehet, hogy holnap már nem igaz, ami ma jó az lehet, hogy holnap már bűn és fordítva). A jogrendet és erkölcsi rendet a közös emberi természet kapcsolja össze, hiszen az ember (lényegében) mindig természete szerint cselekszik. Ha ezt tagadásba vesszük, akkor ezzel kizárjuk az emberi kommunikáció lehetőségi feltételét (alapvető közös emberi tapasztalás teszi lehetővé az általános emberi cselekvést és a nyelvi kifejezést). Vannak akik úgy gondolják, hogy az alapvető és maradandó emberi természet és környezet a tudomány és technika által oly mértékben befolyásolható és megváltoztatható, hogy ennek folyományaként már aligha beszélhetünk az adott „első természetről", hanem ennek helyébe lép majd az ún. „második természet", ami az ember alkotása. Ám e törekvés nem lehet korlátlan, hiszen a „növekedés" határait mindig szem előtt kell tartani. A jogrend az erkölcsi rendre épül, amit azt megalapozza, hiszen „külső" cselekedeteinket a belső mérlegelés és elhatározás motiválja, sőt alkalmasint meg is határozza. Az erkölcs tehát (akárcsak annak leghatékonyabb motivációs rendszere, a vallás) nem magánügy vagy legalábbis nem mindenestül az, jóllehet lelkiismereti szinten magánügynek is tekinthető (a vallásos ember lelkiismeretében Isten színe előtt tudja magát). Erkölcsi normának (mérce) nevezzük azt a törvényt, ami az emberi cselekedetek általános szabályát, mint elérendő értéket, eszményt követendő példát állítja elénk. Az erkölcsi nevelés (és önnevelés) fontos alapelve, hogy különösen ifjú korban magasra helyezzük a mércét, hiszen az életkor előrehaladásával amúgy is „kopik" az ember. Ha tehát „alacsonyra" helyezi a mércét, lejjebb csúszik (esetleg a bűnös élet szintjére), ami semmiképpen sem lehet az erkölcsi törekvés célja. A legfőbb erkölcsi törvény a természetes erkölcsi törvény. Abból a szempontból legfőbb, hogy minden embert minden időben kötelez (vallási és világnézeti motiváltságától füg136
