Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 3-4. szám - Bolberitz Pál: Szabadság és felelősség
vizsgálnia a cselekedet tárgyát, vagyis azt amit gondolatban szóban, cselekedetben tett, illetve mulasztott. Ha ez a cselekedet nem felel meg az erkölcsi törvénynek - mégpedig valamely súlyos esetben (pl. ne lopj) - akkor meg kell néznie, hogy a tettet milyen szándékkal hajtotta végre. Ilyenkor nem elég arra hivatkozni, hogy úgymond „én jót akartam". Nem elég a jó tetthez a jó szándék (hiszen „a pokol tornáca is jó szándékkal van kikövezve"), mert a jó szándék csak azt fejezi ki, hogy céljának megfelelő tettet hajtottam végre. Ám kérdés, hogy ez a cél emberi méltóságom végső és tökéletes értelmének megfelelő cél volt-e vagy sem? Továbbá meg kell vizsgálni a cselekedet körülményeit is. Az ember ugyanis nem légüres térben cselekszik. Számos külső és belső tényező befolyásolhatja tetteit, s néha oly erővel, hogy a cselekedet minősítésére erkölcsi jellegére is hatással van. Végül következik a lelkiismeret mérlegelése, aminek helyes ítéletéhez erkölcsi tudás, józan ész és egyfajta elfogulatlanság kell, aminek feltétele a lelkiismeret folytonos nevelése. Ám mivel senki sem lehet bíró a maga ügyében (ugyanis vagy túl elnéző vagy túlságosan szigorú önmagához) a keresztény etikai gondolkodás fontos szerepet tulajdonít Isten kegyelmi segítségének és a Szentlélek megvilágosító erejének. Mások is érzik, hogy akárhányszor képtelenek megbirkózni egyéni problémáikkal és ezért elfogadják hozzáértő embertársaik jó tanácsait vagy legalábbis meghallgatják azt. S mivel a tanácsadás ilyen helyzetekben sokszor meddő marad, hiszen többnyire csak azt a „jó tanácsot" fogadjuk el, ami kedvez nekünk vagy fölment bennünket, marad a lelkiismeret szigorú szava, melynek hallatán minden ember (akár bevallja magának, akár nem) egy magasabb rendű ítélőszék, nem emberi bíráskodás, hanem isteni fórum előtt tudja magát, ami (vagy aki) fölmenti vagy elítéli. A jól nevelt és működő lelkiismeret tehát fontolóra veszi, hogy az elkövetett tett mi volt, milyen szándékkal és milyen körülmények hatására jött létre. S ha ez a három szempont egyensúlyban van, akkor aránylag könnyű minősíteni a cselekedetet: jól vagy rosszul, erényesen vagy bűnös módon tettem, amit tettem. Azonban előfordulhatnak arányeltolódások. Ha például a tett tárgya ugyan súlyosan sérti az erkölcsi törvényt, de pusztán jelentéktelen mértékben, akkor ez a mozzanat a mérlegelésnél háttérbe szoríthatja a gonosz szándék, illetve a körülmény szerepét. Ha történetesen egy gyermek egyébként gazdag szüleitől jelentéktelen összeget lop el, még ha a lopás szándékával is tette és nincs számára mentő körülmény, ez akkor is csak bocsánatos bűn (a rossz szándék miatt). Ám ha ugyanez a gyermek rossz szándékkal csekély összeget lop el egy rászorulótól, aki ezután komoly megélhetési gondokkal küszködik majd, akkor ez a tett - a körülmény súlyosbító ereje miatt - akár halálos bűn is lehet. Még az is előfordulhat, hogy valaki tisztán jó szándékkal tesz valamit, amivel súlyosan megbántja vagy megkárosítja embertársát, a következmény ugyan tárgyilag nézve letagadhatatla- nul bűnös, de ha az illetőt a jó szándék bizonyíthatóan irányította, akkor lehet akár vétlen is vagy csak kisebb bűnt követett el figyelmetlensége vagy hozzá nem értése, avagy a körülmények elhanyagolása miatt. Az előbbi példákból is látható, hogy a cselekedet erkölcsi mérlegelésénél milyen nagy jelentősége van a helyes egyensúly megtalálásának, amiben sokat segít a jó erkölcsi ítélőképesség és a helyesen nevelt lelkiismeret. Ha eltúlozzuk a szándék szerepét a tárgy és a körülmények rovására, akkor a túlzott autonóm (öntörvényű) etika csapdájába esünk. Ha szándékot semmibe vesszük és csak a tárgy, illetve a körülmények kerülnek előtérbe, akkor az egyoldalú heteronóm (idegen törvényű), s ha a körülmények (helyzetek) kapják a prioritást a mérlegelésnél, akkor a szituációs etika csapdájába jutha134
