Teológia - Hittudományi Folyóirat 35. (2001)
2001 / 3-4. szám - Vanyó László: Az ókeresztény ikonográfia eredete
núskodott az ottani baptisterium.7 Azért vagyunk bizonytalanságban, mert temetkezési helyeken kívül a földfölötti épületekből szinte semmi nem maradt ránk, mivel az utolsó, a „nagy" keresztényüldözés alatt ezeket lerombolták. Dura-Europosz baptisteriumá- nak falán ábrázolták a Jó Pásztort, a szamariai asszonyt, Krisztus vizenjárását, Péter el- merülését, az inaszakadt meggyógyítását, Adám és Éva történetét, Krisztus feltámadását oly módon, hogy egy hatalmas szarkofág előtt felsorakoztattak három asszonyt. Nem tudjuk megmondani, hogy voltak-e valamilyen lokális, helyi előzményei ezeknek a képsoroknak. Amint azt sem, hogy volt-e valamilyen hatása a szomszédos zsinagóga képeinek a keresztény freskókra, vagy fordítva. Az ókeresztény művészet történetére nagyon jellegzetes a szünkroniszmosz, az egyidejűség, amelynek értelmében szinte a fent említett Dura-Europosz-i témák jelennek meg a római katakombák falain is. Ez a szünkhroniszmosz kizárja a témák területről területre vándorlásának feltételezését, amelyhez tetemes időre lett volna szükség. A keresztény liturgia kezdetben kétségtelenül a zsinagógái liturgia hatása alatt volt, ami az imaformákat illeti, de nem függött ettől szakramentális praxisa. Ez a zsinagóga azért egyedülálló, mert freskóciklusai hetenkénti szombati igeliturgia célját szolgáló belső térben helyezték el, amit a keresztények viszont nem tettek a 4. századig!8 A képprogram mintaszerű lett: Mózes átvezeti a népet a Vörös-tengeren; a sátor és a templom; Eszter története; Ezekiel látomása a megelevenedő csonthalmazról; Sámuel felkeni Dávidot. A zsinagógái freskók a nép megváltásáról beszélnek, amivel nemzeti jellegűek. A keresztények az egyes ábrázolásokat az egyén megváltásához kapcsolták, és ábrázolásaikon eltekintettek a nacionális elemektől. Mezopotámiában a zsidók nagyon kreatívak voltak; míg Rómában ebből a szempontból felülmúlták őket a keresztények. 240-270 között Mami tanítványai propagandájukkal elárasztották Keletet és Nyugatot egyaránt, és missziójukhoz hozzátartozott a kép. A manicheus hithirdető mindig képekre utalt. Kialakult bizonyos ikonográfia, amely nélkülözhetetlen volt az auditorok számára. Ezeknek megmutatták Isten képeit, az utolsó ítélet képét, a jók jutalmazásának ábrázolását, a gonoszok kárhozatát; nagyon jellegzetes ünnepként is a béma-ün- nepet a manicheusoknál, és a béma=trón ábrázolása, a szenvedés és megdicsőülés megmutatása, Mani arcképe, amely a bémára téve a tisztelet tárgya volt a manicheusoknál. Turkesztáni miniatúrákon maradt ránk ez a manicheus ikonográfia. Nagyon is valószínű, hogy ennek a manicheus ikonográfiának a semlegesítése céljából törekedett Nagy Szent Leó pápa az 5. században Rómában nagyszabású keresztény képprogram kialakítására, amelynek még mindig legjobb tanúját számunkra a S. Paolo fuori le mura diadalívének mozaikjai jelentik. A manicheus hatással számolhatunk, de azt soha nem téveszthetjük szem elől, hogy már 200 körül Rómában létezett képábrázolás, a manicheus ikonográfiáról pedig csak 240 után beszélhetünk. Ezért feltételezhető, hogy Mani azért tartotta fontosnak a képeket, mivel a zsidók és keresztények is éltek velük, de igazi kapcsolat nincs a zsidó, keresztény és manicheus ikonográfia között, mindhárom szinte egyidőben tűnt fel a Római Birodalom és Perzsia határterületén. A szünkhroniszmosz a zsidó és ókeresztény 7 Ti. ennek freskómaradványai erre engednek következtetni. 8 A. GRABAR, Christian Iconography, 25. old. 79
