Teológia - Hittudományi Folyóirat 34. (2000)

2000 / 1-2. szám - Kovács Dániel: A személy megismeréséről

rendelése az ember teljes valóságához az aktualitás szerepe történeti: itt és most vált a potencia tényleges valósággá. Ilyen értelemben állítottuk fentebb, hogy a »kinyilat- koztatás« a történetiség móduszában végbemenő »teremtés«.

Nyilvánvaló, hogy Jézus Istenének felszólítása nem a ״régi" emberhez szól, hanem egy egészen ״új" emberhez, akit éppen ez a felszólítás kelt életre. És ez a »személy«. A »személy«-t a megszólítás ״teremti meg". A »teremtés« ebben az összefüggésen egy- részt azt jelenti, hogy valódi megszólítás, amely az ember egész lényét érinti, új di- menzióba emeli a megszólított teljes létezését, másrészt maga a megszólítás nem kényszeríthető ki, tehát egy, a megszólított rendelkezése alól kivont szabad Másik sa- ját kezdeményezésű cselekedetre.

Az individuum e megszólítás révén születik személlyé. A megszólított és a nem- megszólított ember mint individuum ugyanaz, de nem ugyanaz a »személy«. A dia- lógusfilozófia bárki által tapasztalatilag igazolható állítása szerint a személy a meg- szólítás akciója nyomán, az arra adott reakcióban, a válaszban születik.

Mindez - a felszólítás a megtérésre és a megváltás mint megszólítás (hiszen a meg- váltás voltaképpen nem más, mint Isten új, maga kezdeményezte odafordulása az em- berhez, aki a »bűn«-ben elfordult tőle) - egy eleddig legalábbis nem észlelt emberi va- lóságot tételez fel. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a megtérésre hívó felszólí- tás megteremti a belső centrummal rendelkező, önmagát e megszólítás révén Isten előtt - coram deo - tapasztaló szabad és döntésképes individuumot, a »személy«-t. A személy egyetlenségének, egyszersmind lényegének alapja éppen a coram deo: Isten előtt senki és semmi nem helyettesíthet engem; ott én vagyok - és ott, azaz Istennel szemben, Isten szemében, az abszolút »Te« jelenlétében vagyok igazán »én«.5 E belső centrumában az ember szabadon és felelősen áll Isten ״színe" előtt - olyan szabadság- gal és felelősséggel, amely hasonlíthatatlanul mélyebb és intenzívebb, mint az ember felelőssége és szabadsága minden egyéb valósággal (teremtménnyel) szemben. Éppen ez a felfokozott intenzitás, az »én« - az isteni és emberi »én« jelenlétének az intenzitá- sa - jellemzi a »személy« valóságát. Az ember csak Istennel szemben »személy«, mert Isten az eredendő személyesség. Az embert az isteni megváltó-megszólítás ébreszti »személy«-voltának valóságára és tudatára. így bizonyul Isten szava ismét teremtő- nek. - És ismét transzcendens értelemben és történeti dimenzióban. Mindkét mozza- natnak döntő jelentősége van a nyugati szellem alakulásának folyamatában. Lássuk előbb a történetiséget.

Arra a valóságot jellemzi történetiség, amely egyrészt kontingens, vagyis létét nem eleve és önmagától birtokolja, másrészt létével nem eleve adott lényegének konkrét mi- benléte, hanem azt létezése során önmaga valósítja meg, mégpedig szabadon, minél- fogva el is térhet attól a lényegtől, amelyet létrehívásakor létezésének alapja-adomá- nyozója számára elgondolt, ár szabadságának ״értelmét" (teloszát) nem az ilyen élté- résben tölti be, hanem lényegének szuverén átvitelében, elsajátításában. A történetiség a kontingens lényeg ön-átalakításának szabadságát fejezi ki az idő mint dinamikus alakulás dimenziójában. Történetiség és szabadság azonos. Csak szabad létező alkot- hat történelmet, és olyan mértékben, amilyen mértékben szabad. Az emberi történe- lemben tehát az emberi szabadság működik mindazon korlátok, akadályok és nehéz- ségek közepette, amelyek a kontingens létezőt kontingenciájából fakadóan jellemzik. 5 Vö. BUBER, MARTIN: Én és Te. (ford. Bíró Dániel) Európa - Bp., 1991.

13