Teológia - Hittudományi Folyóirat 34. (2000)
2000 / 1-2. szám - Kovács Dániel: A személy megismeréséről
Nos, a történetiség a »személy« esetében úgy nyilvánul meg, hogy az újszövetségi ki- nyilatkoztatásban megszólított-megteremtett emberi személyesség saját történelmi- alakulási pályára áll. Ez nem más, mint a maga immanensnek tekintett saját erőit ak- tivizáló kultúra - mint emberi mű - folyamata, amelyben az emberi »személy« ön- maga alakítja sorsát, így nyilvánítva ki a történelemben ill. történelemként a szabad- ságát. Ilyenformán idővel olyan szívós állandó tapasztalati elemmé válik az európai kultúrában, hogy az emberi »személy« öntapasztalata ma már eredendő forrásának ismerete nélkül, kifejezett istentagadás esetén is érvényes: immár önértelmezésünk magától értetődő eleme. A kortárs ember alkalmasint ateista létére is »személy«-nek tapasztalja magát. Sőt a kinyilatkoztatás nyomán támadt emberi öntudat annyira megerősödött, hogy az eredeti Megszólítóban ma már nem partnert, hanem ellenfelet lát: a modern »személy«-értelmezés nem egyszer éppen Isten ellenében, többnyire Is- ten nélkül, őt mintegy elfe(le)dve állítja az emberi személy egyedülálló méltóságát és ontológiai értékét. - Ez a jelenség, vagyis a történelmiség mint szabadság az isteni »teremtés« transzcendenciájával magyarázható a következő értelemben: Isten az embert ״szabadon engedi", azaz átadja önmagának. A transzcendens te- remtés döntő mozzanata az általa közölt lét ön-léte, ön-értéke, ön-valósága, vagyis az, hogy a teremtett létező van és képes lenni a Teremtő állandó és látványos beavat- kozása nélkül is. A teremtés lényege, hogy a Teremtő nem önmagát, hanem a teremt- ményt mutatja fel, ereje pedig éppen abban mutatkozik meg, hogy a megteremtett va- lóságnak olyan realitást kölcsönöz, hogy az valóban önállónak mutatkozik - s csak egy különleges létérzékelés (a teológiai hit) illetve érzékeny megfigyelés és az átlagos- tói eltérő beállítódás (a filozófiai reflexió) fedezi fel benne és mögötte a Teremtő moz- dulatát. Következésképpen az újkori ateista ember Istennek az újszövetségi megváltás- eseményben megszólításként végbement transzcendens teremtő aktusa léterejéből táp- lálkozza az, aki autonóm, lázadó »személy«. A folyamat indulópontja tehát az az antropológiai fordulat, amely a Krisztus-ese- mény nyomán a vallási tapasztalatban végbemegy.6 ennek két, egymást kölcsönösen feltételező és erősítő komponense van: az emberi »személy« ontológiai értékének fel- tárása, és az isteni transzcendencia legteljesebb megtapasztalása. Hogyan lehetséges ez? Ennek tisztázása tovább árnyalja a »személy« lényegét. Elsőre úgy vélhetnénk, hogy az antropológiai közelség éppenséggel csorbítja Isten transzcendenciáját. Ez a vélekedés tagadhatatlanul logikus, mert a gondolkodás rend- jében kétségtelenül ellentétben áll az ember immanenciája és Isten transzcendenciája. A Biblia Istene azonban csak olyasmit enged magáról gondolni, amit előzőleg felmuta- tott az emberi tapasztalatban. Következésképpen transzcendenciáját is tapasztalatilag nyilvánítja ki, mégpedig azáltal, hogy - megelőzve a gondolkodást, mintegy elébe vágva, és utat (szakadékos, úgyszólván járhatatlan utat) mutatva számára - közel lép az emberhez: belép történelmébe, szívébe írja törvényeit (5 Móz 30,11-14). A profé- ták ״belső" istentapasztalata a legkevésbé sem fosztja meg Istent transzcendenciájától, nem is antropomorfizálja, hanem éppen kiemeli abszolút hatalmát és deitását. A zsi- dó-keresztény Biblia nem görög filozófia, mert nem ismeri a gondolt, hanem csak a tapasztalt transzcendenciát. Vallástörténetileg ez a transzcendencia azáltal válik egyre 6 Ennek semmi köze a szellemnek az újkor kezdetén végbemenő szubjektivitás-fordulatához, mert alapja nem filozófiai fejlemény, hanem teológiai esemény: a megtestesülés. 14
