Teológia - Hittudományi Folyóirat 34. (2000)
2000 / 1-2. szám - Kovács Dániel: A személy megismeréséről
ember létének alapvető befogadó-karakterét domborítja ki, de nem a passzivitás hang- súlyozásával, hanem a befogadás aktivitásának kiemelésével. Veretes filozófiai termi- nussal az ember lényegi ״kontingenciájáról", nemesebb, emelkedettebb megfogalma- zásban eredendő megajándékozottságáról van szó. ״Mid van, amit nem kaptál?" -kér- dezi az Apostol (1 Kor 4,7). Kinyilatkoztatás és teremtés az ember felől és a teológiai reflexióban különül el egy- mástól, de eredendően egyetlen egységet alkot, elvégre egy és ugyanazon instancia megnyilatkozása - dogmatikai megfogalmazásban: »kegyelem«-közlés, azaz Isten ön- közlése - ״mindkettő". Jelen összefüggésünkben úgy fogalmazhatunk, hogy a »kinyi- latkoztatás« voltaképpen a történetiség móduszában végbemenő »teremtés«. Az imént említett közösség, amelynek tudatában és hagyományában »kinyilatkoz- tatás«-ként él az az esemény, amely kiváltja a »személy« újkori megtapasztalásának termékeny és sokrétű folyamatát, a kereszténység. A »személy« fogalma a keresztény hittapasztalat fogalmi kifejtésénél jelenik meg egyrészt a ״két természet"-et (istenit és emberit egyetlen individuumban birtokló egyedi valóság (Krisztus), másrészt az egy és ugyanazon (isteni) ״lényeget" osztatlanul birtokló valóságok (a szentháromsági ״személyek") megjelölésére. - Mivel mindehhez nem az ember szervesen működő ön- reflexiója adta az alapot és okot, hanem egy radikálisan új istentapasztalat, ezért az új antropológiai minőség valójában teológiai fejlemény. A keresztény hittapasztalat szerint Isten egészen rendkívüli módon megszólítja az embert. A megszólítás - az ószövetségi előzményekhez igazodóan - nem verbális, ha- nem esemény, mégpedig konkrét esemény: a Názáreti Jézus életre tanítása-halála- feltámadása mint »megváltás«.* 3 A megváltás megszólítás-karaktere a »megtérés«-re való felszólításban domborodik ki. A felszólítás ténye arra világít rá, hogy Isten az ember közreműködésével kívánja megváltani, azaz magához emelni őt. Ehhez azon- ban az embernek olyan mértékben kell birtokolni a szabad önrendelkezés jogát, amit szétfeszíti az antik antropológiai fogalmi, de még inkább tapasztalati kereteit, amely- ben az ember végső soron mindig csak az istenek akaratának végrehajtója, szándéká- nak megvalósítója volt. A jézusi igehirdetés radikalitása a radix-ot érinti az emberben, létének gyökeréig harcol, és a szellemtörténetben először teszi láthatóvá. Ez pedig egy új teremtéssel ér fel. A »teremtés«-t ezúttal nem a »creatio ex nihilo« módján kell érteni, ahogyan az a világ és ember megteremtésében megvalósul. Az emberi »személy« ״megteremtése" az újszövetségi kinyilatkoztatás eredményeként nem valami eladdig egyáltalán nem léte- ző valóság megalkotását jelenti, hanem egy már megteremtett potencialitás teremtő erejű aktivizálását. Az ״eredendő" teremtés magának a potenciának a megalkotása volt, vagyis esetünkben a ״személyesség" dimenziójának »örök-teleologikus«4 hozzá3 Teológiai korrektség végett: A bibliai vallásban a kinyilatkoztatás mindig szó és egyben esemény: az Ószövetségben a választott nép történelme és a prófétai igehirdetés hermeneutikus kört alkot csak- úgy, mint az Újszövetségben a jézusi igehirdetés és Jézus sorsa. A hermeneutikus kör azt jelenti, hogy a két mozzanat - tett és szó - egymást kölcsönösen föltételezi, értelmezi és megvilágítja. 3 Mindkettő fontos: örök és teleologikus. Teológiailag az ember teremtése annyiban örök, amennyiben Isten örök tervei szerint történik, és annyiban teleologikus, amennyiben az örök terv egy folyamatban, az üdvösségtörténelemben valósul meg. Az ember »személy«-voltára nézve ez azt jelenti, hogy Isten a személyesség kibontakozására, történeti megjelenésére való tekintettel teremt embert, és az »örök« tervnek ez az eleme az újszövetségi kinyilatkoztatásban valósul meg. 12
