Teológia - Hittudományi Folyóirat 34. (2000)
2000 / 1-2. szám - Kovács Dániel: A személy megismeréséről
sában tűnik ki; a modern személyiség törekvése viszont nem idegen minta elsajátítá- sa, hanem önmaga mint egyedi, szuverén létvalóság kimunkálása és felmutatása. Az antikvitás kiemelkedő alakjai egy-egy erényt formálnak egyedivé, voltaképpen az erény - amely önmagában mindig valami általános - individuális megszemélyesítői, ezért nem csupán csodálhatok, hanem egyúttal követhetők is, mert kulturális mintát adnak, ami általánosan érvényes. Az általános érvényesség éppen abból fakad, hogy erényt, tehát egy eleve általános tartalmat valósítanak meg; amelyet egyéni felmuta- tásuk révén erősítenek meg. Ilyenformán tettüket és művüket az erény legitimálja, ők maguk pedig az erény érvényességét erősítik. Az újkori személyiség ezzel szemben nem valami általánosan érvényes erényt testesít meg, hanem kizárólag önmagát for- mólja egyedivé, s ekként csodálható ugyan, de nem követhető, elvégre nem nyújthat általános mintát, ha egyszer lényege éppen abban rejlik, hogy minden effélétől eltér, egyediségének mértéke pedig éppen az eltérés foka és - jobb esetekben - minősége. A kiemelkedő modern személyiségek nem követésre szólítanak fel, hanem az esetleges mintára és példaképre áhítozókat visszautalják önmagukra, mondván: ״légy önma- gad, csak így vagy értékes".1 Honnan ered az individuumnak e felszólításban feltételezett önértéke? S vajon mi váltotta ki ezt a változást az ember önértelmezésében? Egyáltalán: ״immanens" fejlő- désről van-e szó, vagy olyan minőség ugrásszerű megjelenéséről, ami meghaladja az előzetes adottságokban rejlő lehetőségek tartományát, vagyis »teremtés«? - A »személy« újkori tapasztalatának kiváltója mindenesetre egy olyan esemény, amely egy bizonyos közösség tudatában úgy él mint »kinyilatkoztatás«. Mivel a továbbiak megértéséhez szükséges e két fogalom tartalmának ismerete, rö- viden tisztázzuk, mit értünk a jelen összefüggésben »teremtés«-en és »kinyilatkoz- tatás«-on. ״Az olyan radikálisan új világértelmezést, amely nem a filozófiai gondolkodás kö- vethető vagyis diszkurzív útján végighaladva, mintegy az út céljaként jelenik meg, az európai tradíció kinyilatkoztatásnak hívja.2״ A »teremtés« és »kinyilatkoztatás« teoló- giai fogalmai azt jelzik, hogy valami eredendően meghaladja az ember létét, de attól nem maradandóan idegen. A kinyilatkoztatott tartalom sajátossága, hogy azt az em- bért nem képes a saját feltáró erejével (értelem) felfedezni, ám képes a saját asszimilá- ló erőivel (értelem és akarat) elfogadni és befogadni, ha egyszer (történetiség) feltárult számára (potentia obeodientialis). Sőt nem csupán képes erre, hanem ezt meg is kell tennie, hogy betöltse »természet«-ének »természetfölötti« teloszát (desiderium naturale). A kinyilatkoztatott tartalom tehát nem tartozéka a természetnek, de még- sem afféle elhagyható ékítménye. - Antropológiai értelemben a »kinyilatkoztatás« az 1 A két emberfelfogás különbözősége érzékletesen domborodik ki az esztétika területén. Az antik pa- radigmának megfelelő esztétika megfogalmazása szerint a műalkotás feladata felmutatni az egyedi- ben az általánost. Az újkori ember önértelmezéséből más esztétikai követelmény fakad. A műalko- tás által az egyediben felmutatandó »általános« mind inkább szertefoszlik; a modernitás, de főként a posztmodernitás nominalizmusból táplálkozó szkepticizmusa nyomán fokozatosan elveszíti ma- gától értetődőségét és kiüresedik. Ennek eredményeképpen az általános tartalmat, normák megfő- gyatkozott hihetőségi potenciállal bíró, kötelező ontológiai érték nélküli, merőben tetszőleges-önké- nyes szellemi tartalmakat jelölnek. A posztmodern műalkotások lemondanak tanulságok, tartalmak közléséről. Kizárólag önmagukat mutatják fel. 2 TATAR GYÖRGY: Az öröklét gyűrűje. Nietzsche és az örök visszatérés gondolata. Gondolat, Bp., 1989.21.0. = 11 =
