Teológia - Hittudományi Folyóirat 34. (2000)
2000 / 3-4. szám - Puskás László: Gondolatok az orosz ortodox egyház 20. századi történetéről
szerző szóvá teszi a már amúgy is száműzetésben levő főpapok tömeges elbocsátását hivatalaikból Szergij metropolita által (ezt nyugdíjazásnak nevezve). Valami tehát nagyon megváltozott az Orosz Ortodox Egyház tényleges vezetője, Szergij metropolita, a pátriárkái helytartó helyettese körül, és ez a változás letartóz- tatása idejéhez kötődik. A változás konkrét okairól azonban forrásunk mit sem közöl. Legfeljebb Szergij metropolita további vezetői lépéseiből lehet következtetni arra, hogy szabadsága fejében vállalt-e bármit is a fogoly főpap a hatalommal szemben, és hogy mi lehetett az - további megnyilvánulásaiból következtetve - valószínűleg mindenben feltétlen engedelmességet fogadott annak. Például túlzónak és az ortodoxok számára feleslegesnek találta a római pápa felhí- vását az imádságra az üldözött Orosz Egyházért, külföldi tudósítók előtt cáfolta az Ortodox Egyházüldözés tényét 1930-ban (vö. CIPIN, op. cit., 205, 214). A következő oldalon viszont már olvashatjuk, hogy Szergij metropolita ezzel ״jól" politizált, mert legalább egy időre lecsitította a templomok tömeges bezárásának hullámát, sőt lapki- adói engedélyt is kapott. De mi lett az eredménye Szergij metropolita általunk vélt feltétlen behódolásának hosszabb távon? Megérte-e az Ortodox Egyház számára? Szentesítette-e a cél - az Egyház fennmaradása - az eszközt, vezetője eszközzé válását az Egyház megsemmi- sítésére törekvő hatalom kezében? Itt egy különösen megdöbbentő tényállásra kell a figyelmet felhívnunk Cipin ada- tai nyomán, ami az előbbi kérdésre is válaszol: 1939-re a különösen 1937-ben kitér- jedt, még a teljesen állampárti ״újító" papokra is kiterjedő letartóztatások és templom- bezárások nyomán mindössze 2 metropolita - a később egymást váltó pátriárkák, Szergij Sztragorodszkij és Alekszij Szimanszkij, valamint Nyikolaj Jarusevics peterhofi érsek és Szergij Vöszkreszenszkij dmitrovi püspök maradt meg székhelyén, és össze- sen 100 templom működött a Szovjetunióban.27 Ez lett az eredménye a kínos megal- kuvásnak, ha nem akarjuk árulásnak nevezni. A történet folytatása statisztikailag viszont homlokegyenest ellenkező előjelű: a második világháború kitörésével, 1939 szeptemberétől, ״az Oroszországtól a polgár- háború alatt elszakított területek - Nyugat-Ukrajna, az 1918-ig az Osztrák-Magyar monarchiához tartozó Galíciával együtt, Nyugat-Belorusszia, Besszarábia, Észtor- szág, Lettország, Litvánia - visszacsatolása után a moszkvai patriarchátus fennható- sága alá tartozó egyházközségek száma többszörösére emelkedett. Amikor megkezdő- dött a nagy honvédő háború, az orosz egyháznak kb. 4-5 ezer egyházközsége és 88 7ג a hivatalukban ilyen körülmények között is megmaradó főpapok mentalitásáról a hatalommal szemben talán elárul valamit Vöszkreszenszkij érsek, 1939-től az akkor elfoglalt Litvánia metropolitája története, akit 1942-ben Szergij Sztragorodszkij eltiltott a papi szolgálattól, miután a Baltikum más ortodox püspökeivel együtt gratulált Hitler hadi sikereihez. Szergij így magyarázta megnyilvánulását: ״Különbeket is becsaptunk már..., ezeket a virslievőket becsapni nem nehéz." Cipin kommentárja: ״Szergij /Vöszkreszenszkij/ magatartásának magyarázata nyilván nem a fasizmushoz való ragaszkodás volt, hanem politikai számítás, az a törekvés, hogy megőrizze a legális egyházszervezetet". Ezt csak úgy érthetjük, hogy bármilyen megalkuvás az Egyház legális működése feltételeinek megőrzése érdekében csak a szovjet hatalommal szemben volt feltétlenül megengedett ill. üdvös, ugyanez egy másik irányba már egyházi eltiltást eredményezett - azaz semmiképpen se az egyházi, hanem a szovjet politikai szempontok dominanciája határozta meg az Ortodox Egyház vezetését. Amúgy pedig, úgy látszik Szergij esetéből is, az egyházi vezető egyszerűen a hatalom becsapására törekedett. Az Ortodox Egyház akkori állapota viszont még számszerűségében is azt mutatja, hogy végül a vezető önmagát csapta be. CIPIN, op.cit., 227. 133
