Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)

1998 / 3-4. szám - Fila Béla: Teológus az Egyházban

helytálláshoz. Mindig is ez volt Gál Ferenc véleménye. Ebben a folyamatban a magyar egyház életképesnek mutatkozott és rugalmasnak.

Az új helyzetben a papság elvesztette ugyan a világi társadalomban addig betöltött kiváltságos helyzetét, de ezzel együtt új vallási életforma bontakozott ki, elmélyült és növekedett a teológus és a vallási közösség egymásra utaltsága. Megnőtt a templomi szószék, a katedra jelentősége, változtatni kellett az igehirdetés és az előadás régi módján. A marxista államrend keretei között is meg kellett találni a magyar egyház életlehetőségét, és ehhez fel kellett fedeznie saját belső erőforrásait. Új módszereket kellett kidolgozni. Az egyházi vezetők és a teológusok tudták, hogy Krisztus tanítása és egyháza a történelemben mindig ellentmondással fog találkozni, de vállalni kell a küldetéssel járó áldozatot. A magyar egyház végigjárta ezekben az években a megpróbáltatás útját és a veszélyek, próbatételek között is kifosztva, megtörve bár, de talpon maradt. A lelkipásztoroknak és az egyházi vezetőknek arra kellett törekedniük, hogy a keresztény hitet egyszerűbben, hitelesebben fogalmazzák meg és közvetítsék a hívek számára. Egyre nagyobb jelentősége lett a közösség összetartó erejének. Ilyen helyzetben a vallásosság belső erőforrásnak minősült. A megváltozott helyzetben nehezebbé vált a Vatikánnal való kapcsolat, de a papságban és a megmaradt hívekben mindig elevenen élt a Róma iránti hűség, ami az egyházias gondolkodás fokmérője.

A papság kisebb része belső emigrációba vonult, ott el is szigetelődött. Néhányan ellenzékieskedtek, kontesztáltak, karizmatikus egyházról, a szeretet egyházáról kezdtek beszélni, de kiderült, hogy a háttérben valamilyen politikai elégedetlenség vagy személyes sérelem volt. A sérelmeket lehet evangéliumi lélekkel is viselni az egyházban. Akik megmaradtak az egyház közösségében, tudtak engedelmeskedni, azok képviselték Krisztus ügyét.

A magyar egyház létkérdése az új helyzetben az volt, hogy a lelkipásztorok, a teológusok ápolják a hiteles tant és a lelkiséget, és korszerű teológiai műveltséget fejlesszenek ki. Gál Ferenc szerint csak akkor maradhat meg a magyar egyház, ha kiderül szellemi-erkölcsi fölénye és életképessége. A teológiai képzés elsőrendű feladata az lett, hogy olyan teológiai tudást, lelkiséget adjon, amely képessé tesz a közösség vallási életének vezetésére. Gál Ferenc élete nagyobbik részét a teológusok képzésére szentelte. Tudta, hogy csak akkor tudják a teológusok ébren tartani a vallási életet, ha elmélyednek a kinyilatkoztatott igazságban. Megalapozott teológiai tudást csak olyan dogmatika nyújthat, amely Szentírás-magyarázaton alapul. Az ilyen teológia képes a vallásos életet hitelesen, életszerűen bemutatni, és képes igazolni azt, hogy az ember csak az örök élet reményében találhat önmagára, és a földi értékeket is csak ebben a távlatban munkálhatja. A teológus feladata volt annak tisztázása, hogy mi tartozik küldetésünk lényegéhez, és mi az, amit az idők folyamán magunkra szedtünk mint kiváltságos, vagy fölösleges terhet és cicomát. Védekezéssel próbálták a XX. század elején a teológusok a múlt értékeit megőrizni. Lassan az új helyzetben már nemcsak védekezni kellett, hanem olyan szintézisről kellett gondolkodni, amelyben a hit, a tudomány, a természet és természetfölötti is megtalálhatja a maga helyét. Gál Ferenc úgy látja, hogy a század első felében túl erős volt a lelkipásztorkodásban a moralizáló hajlam, az aszketikus és elmélkedő könyvek túlsúlyban voltak.

Napjainkban a Szentírás és a hagyomány egészét is figyelembe kell venni, mert a felvetődő kérdések megkövetelik a Szentírás és a teológia mélyebb ismeretét. Az 50- es évektől kezdve a külföldi teológiai irodalomban ez a változás már beállt, a magyar