Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Csikós Csaba: A kozmosz megőrzésének végső reménye
lomként értelmezte. Éleselméjűsége mellé a helytelenül értelmezett szabadságot és a belőle fakadó korlátlan akaratot állította, lelkiismeretét pedig elhallgattatta. Megoldás pedig csak akkor várható, ha az ember gondolkodása megújul. Igazi gondolkozásváltásra, metanoiá-ra van tehát szükség ahhoz, hogy az elkerülhetetlennek látszó apokaliptikus rémlátomást kezelni tudjuk.23 A természet iránti oltalmazó szeretet természetesen nem jelenti a tudomány vagy az értelmes emberi tevékenység - teória praxisz és poiészisz - megszüntetését. Csak éppen a „művelés" mellé az „őrzést" is oda kell állítani. Nem a népesség-szaporulatot kell drasztikusan fékezni (ami a fejlett társadalmakban egyébként is visszájára fordult), hanem az éhínséget és a harmadik világ elmaradottságát, nyomorúságát kell felszámolni (s itt elég a missziók vagy egy Albert Schweitzer áldozatos munkájára utalnunk). Nem az energiahordozók kimerülésén kell siránkozni, hanem a Teremtő által a természetbe plántált adományokat kell józanul kiaknázni, s a világban rejlő óriási energiakészleteket értelmesen és takarékosan - energiaéhségünket leküzdve felhasználni. A bioszférát pedig nem mérgezni, hanem óvni, éltetni és táplálni kell. Mindezek pedig azt jelentik, hogy feladatunk: humanizáljuk, azaz formáljuk emberarcúvá, Isten képmás-arcúvá a világot. „A kegyelemben élő ember már új teremtményként törekszik Krisztus felé, végső beteljesedésének célja felé. Krisztus felé törekvésében a keresztény ember magával ragadja a világtörténelmet és az egész világegyetemet. Fejlődésünk és törékenységünk két fő kérdése mellett a harmadik kérdés az evilági elkötelezettségünk. A keresztény embernek humanizálnia kell a világot, bele kell vonni az anyagi, társadalmi-történelmi körülményeket a krisztusi totális kibontakozási folyamatba, melynek végső célja az ember kibontakozása Krisztusban és a világegyetem tökéletességének kimunkálása. Ez a történelmi folyamat elkezdődött és már javában folyik a megszentelés munkája és a végső beteljesedés előkészítése.24 Ami az ökológiai válságot illeti, a végső fázisban vagyunk. Ha nem lobbantjuk fel a teremtett világ iránti szeretetet, akkor nemhogy galaktikus társadalmunk nem lesz, hanem az utolsó merényletet követjük el önmagunk ellen, mióta a kísértő szavára hallgattunk. „Sok választása az évszázad végéig nincs az embernek. Vagy új szívhez és értelemhez jut és így virágoskertté válik a világ, vagy elpusztítja önmagát. Vagy a szelídek öröklik a Földet, vagy nem lesz örökség." (F. Baade).25 A felebaráti szeretet Míg a természetet oltalmazó emberben az értelmi-akarati, valamint részben a szellemi és egzisztenciális szféra nyomul előtérbe és teljesedik ki, az embertárs felé megnyíló szeretet elsősorban az érzelmi-akarati, öntudati és én-tudati vonásokat releválja. Az ember lényegében történelmi és társadalmi lény. De „El sem gondolható, hogy emberi élet akár egyénben, akár társadalomban, államban vagy családban másként, mint az Evangélium szerint teljesülhessen."26 23 CSIKÓS CS., A mélypont ragyogása... (megjelenés alatt) 24 FILA B., Krisztus kegyelme, Budapest, 1992, 162. 25 GYÖKÖSSY E., A növekedés boldogsága, Budapest, 1991, 32. 26 HAMVAS B., Scientia sacra III., Szentendre, 1996, 106. 71
