Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)

1998 / 1-2. szám - Csikós Csaba: A kozmosz megőrzésének végső reménye

lomként értelmezte. Éleselméjűsége mellé a helytelenül értelmezett szabadságot és a belőle fakadó korlátlan akaratot állította, lelkiismeretét pedig elhallgattatta. Megoldás pedig csak akkor várható, ha az ember gondolkodása megújul. Igazi gondolkozásvál­tásra, metanoiá-ra van tehát szükség ahhoz, hogy az elkerülhetetlennek látszó apo­kaliptikus rémlátomást kezelni tudjuk.23 A természet iránti oltalmazó szeretet természetesen nem jelenti a tudomány vagy az értelmes emberi tevékenység - teória praxisz és poiészisz - megszüntetését. Csak éppen a „művelés" mellé az „őrzést" is oda kell állítani. Nem a népesség-szapo­rulatot kell drasztikusan fékezni (ami a fejlett társadalmakban egyébként is visszájá­ra fordult), hanem az éhínséget és a harmadik világ elmaradottságát, nyomorúságát kell felszámolni (s itt elég a missziók vagy egy Albert Schweitzer áldozatos munkájá­ra utalnunk). Nem az energiahordozók kimerülésén kell siránkozni, hanem a Teremtő által a természetbe plántált adományokat kell józanul kiaknázni, s a világban rejlő óri­ási energiakészleteket értelmesen és takarékosan - energiaéhségünket leküzdve felhasz­nálni. A bioszférát pedig nem mérgezni, hanem óvni, éltetni és táplálni kell. Mindezek pedig azt jelentik, hogy feladatunk: humanizáljuk, azaz formáljuk emberarcúvá, Is­ten képmás-arcúvá a világot. „A kegyelemben élő ember már új teremtményként törekszik Krisztus felé, vég­ső beteljesedésének célja felé. Krisztus felé törekvésében a keresztény ember magával ragadja a világtörténelmet és az egész világegyetemet. Fejlődésünk és törékenységünk két fő kérdése mellett a harmadik kérdés az evilági elkötelezettségünk. A keresztény embernek humanizálnia kell a világot, bele kell vonni az anyagi, társadalmi-történel­mi körülményeket a krisztusi totális kibontakozási folyamatba, melynek végső célja az ember kibontakozása Krisztusban és a világegyetem tökéletességének kimunkálása. Ez a történelmi folyamat elkezdődött és már javában folyik a megszentelés munkája és a végső beteljesedés előkészítése.24 Ami az ökológiai válságot illeti, a végső fázisban vagyunk. Ha nem lobbantjuk fel a teremtett világ iránti szeretetet, akkor nemhogy galaktikus társadalmunk nem lesz, hanem az utolsó merényletet követjük el önmagunk ellen, mióta a kísértő sza­vára hallgattunk. „Sok választása az évszázad végéig nincs az embernek. Vagy új szív­hez és értelemhez jut és így virágoskertté válik a világ, vagy elpusztítja önmagát. Vagy a szelídek öröklik a Földet, vagy nem lesz örökség." (F. Baade).25 A felebaráti szeretet Míg a természetet oltalmazó emberben az értelmi-akarati, valamint részben a szellemi és egzisztenciális szféra nyomul előtérbe és teljesedik ki, az embertárs felé megnyíló szeretet elsősorban az érzelmi-akarati, öntudati és én-tudati vonásokat releválja. Az ember lényegében történelmi és társadalmi lény. De „El sem gondolható, hogy emberi élet akár egyénben, akár társadalomban, államban vagy családban más­ként, mint az Evangélium szerint teljesülhessen."26 23 CSIKÓS CS., A mélypont ragyogása... (megjelenés alatt) 24 FILA B., Krisztus kegyelme, Budapest, 1992, 162. 25 GYÖKÖSSY E., A növekedés boldogsága, Budapest, 1991, 32. 26 HAMVAS B., Scientia sacra III., Szentendre, 1996, 106. 71

Next

/
Oldalképek
Tartalom