Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Csikós Csaba: A kozmosz megőrzésének végső reménye
A felebarát iránti szeretet parancsa a zsidó hagyományban gyökerezik, de eleinte csak a választott nép fiait kötelezte. Jézus azonban az írástudó jogos kérdésére („Ki az én felebarátom?") az irgalmas szamaritánus példázatával válaszolt (Lk 10,25-37), s ezzel a zsidó szűkkeblű szeretetparancsot univerzális szintre emelte, majd megfejelte az ellenségszeretet döbbenetes hatást kiváltó követelményével. Jézus mindenkor a szenvedő, a segítségünkre szoruló embertárssal, a „legkisebbel" azonosítja önmagát, s a hozzá való viszonyunkat teszi meg az ítélet fokmérőjévé is. A szeretetet, mint a karizmák koronáját és a keresztény életszabály királyi útját Szent Pál is hangsúlyozza (lKor 13, 1-13), kiemelve, hogy minden teológiai és sarkalatos erény a szeretetből fakad, ennek rendelődik alá, s csak ezzel egyesülve lehet teljessé. Tudás, prófétáló tehetség, hegyeket mozgató hit, sőt az életáldozat is értéktelen, ha hiányzik a szeretet. Az ószövetségi önmagunkhoz mért felebaráti szeretet etikai követelményét Jézus búcsúbeszédében az ő mércéje szerint felállított szeretetparanccsal váltja fel: „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket!" (Jn 13,35). A krisztusi norma, a keresztény empátia és szeretet totális: látni Krisztus szemével, szólni Krisztus szájával, szeretni Krisztus szívével. S ez nem diadalmenet, hanem a mindennapi kereszthordozásra szólít fel bennünket. A teremtés kezdetén Isten látta, hogy nem jó az embernek egyedül. S mivel nem talált partnert a névadással hatalma alá rendelt állatok között, a Teremtő egy vele egyenértékű, valóban hozzá méltó társat alkotott, azaz egy olyan másik képmást, amely által az istenképiséget a férfi és a nő embersége együtt ragyogtatja fel. „Csak egy férfi és egy nő tesz ki egy egész embert mondja Kant, valószínűleg Swedenborg nyomán."27 A férfi és a nő kapcsolata, mint „mega to müsztérion", értékteremtő erőtér, mely kifelé és befelé egyaránt hatékony. A férfi és a nő egymásrautaltsága, kölcsönössége részesedés Isten gondviselő szeretetéből. A teremtett világ feletti uralom és a szaporodás kettős parancsa elemi szinten a családot, kollektive pedig a társadalmat hozza létre, s mindkettő a világ humanizálását tűzi ki célul. A család, mint a legbensőségesebb szeretet-közösség, minden emberi szerveződés legelevenebb sejtje, Isten szentháromságos életének földi mása, parányi egyház (ecclesiola), mely beletestesül a kozmikus Krisztus misztériumába. A család - a gyermekek és szülők zárt intimszférája - előbbrevaló és szükségszerűbb, mint akár a társadalom, akár pedig az állam, s bár ezeknek szélesebbkörű közegébe ágyazottan egzisztál, mégis tagjainak kiteljesedését, a személyiségek kibontakozását természetszerűsége folytán - elsősorban ez az elemi közösség garantálja. Az ember társas lény volta folytán magasabb szinten létrehozza a társadalmat, majd az államot. Isten eredeti szándéka szerint ez nem erőszakszervezet, hanem olyan hierarchikus közösség, amelyben az emberek valamilyen jó megvalósítására szövetkeznek, s amely tagjainak boldogulását, kiteljesedését és a természet kollektív birtokbavételét célozza. Arisztotelész szerint az ember „dzóon politikon", akinek számára az állam a legfőbb jó, de ez egészséges szervezetté csak úgy válhat, ha az emberek felelősséget éreznek egymás iránt, de nem valami emberiséget átfogó „seid umschlungen Millionen" humanizmussal, hanem köteles tisztelettel és szeretettel. Az ember ugyanis egyedül a másik Istenképmás, az embertárs felett nem kapott semmiféle uralmat. HAMVAS B., A láthatatlan történd - Héloise és Abelard, Budapest, 1988, 141. 72 27
