Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Csikós Csaba: A kozmosz megőrzésének végső reménye
5) Az újszövetségi reflexió - elsősorban a páli és a jánosi teológia hangsúlyozza Krisztus préegzisztenciáját, s ennek töretlen következménye a teremtéstörténet krisz- tológiai beállítottsága. A második isteni személy, az Atyától öröktől fogva születő Fiú, a teremtett világ oka és célja, akinek szava, kozmikus teljessége („plérómája") tartja fenn a világmindenséget, áthatja az egész evilági és természetfeletti szférát (Zsid 1,3). A kozmikus Krisztus a Kezdet, Isten mindent „benne., általa és érte" teremtett (Kol 1,16.17), „minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett." (Jn 1,3). Az ember analizáló elméje a teremtést az Atyának, a megváltást a Fiúnak, a megszentelést pedig a Szentiéleknek tulajdonítja, mégis tudatában kell lennünk annak, hogy a Szentháromság személyei mindenkor oszthatatlanul együtthatnak, és hogy „aki látja a Fiút, az látja az Atyát is", akik ketten küldik a Szentlelket. A kozmikus Krisztus tehát a mindenségben teremtő, megváltó, fenntartó és beteljesítő princípium. Az ószövetségi sugalmazott szerző is felfigyelt erre, amikor a vizek felett lebegő Lélekről ill. a teremtésben közreműködő, megszemélyesített isteni bölcsességről, mint „társteremtőről" énekelt: „Alkotó munkája elején teremtett az Úr, ősidőktől fogva, mint legelső művét. Az idők előtt alkotott, a kezdet kezdetén, a föld születése előtt; amikor létrehozott, még ősvizek sem voltak és a forrásokból még nem tört elő víz. Ott voltam mellette mint kedvence, napról napra csak bennem gyönyörködött, mindig ott játszottam a színe előtt." (Péld 8,22-24.30) „Az Úr bölcsességgel alkotta a földet, értelemmel tette az eget szilárddá. Adwgy elgondolta, úgy törtek fel a vizek s a felhők tudtával harma- toznak esőt." (uo. 3,19.20) II. Természetesen az a kérdés, hogy valójában ki is ez a csoda, akit úgy hívunk: „ember", mélységét tekintve, megválaszolhatatlan. A modern antropológia három aspektusból közelíti az ember mibenlétének kérdését: 1) A természettudományos kutatások eredményei megválaszolják az ember biológiai, evolutív eredetét, a hominizációt, amely ezt a törékeny lényt létrehozta és megőrizte a fennmaradásért vívott küzdelemben, de adós marad azzal a válasszal, hogy honnan eredeztethető az a többlet, amely az embert az állatvilág fölé emeli. Ezt legjobb esetben is csak a véletlennel tudja indokolni, és így szükségképpen az emberállat közti különbséget is csupán fokozatinak fogadja el. 2) A filozófiai antropológia álláspontja - az ókori filozófusok szellemi örököseként - elfogadja az ember lényegi többletét, a „szellemet" (értelem, ész, nousz, phronészisz, logosz), de a léttöbblet eredetét, a filozófia dimenziónáltságán túlmutató kérdést, ez sem tudja megválaszolni. 3 * * 3) A harmadik megoldáskeresés a zsidó-keresztény hagyományból fakad, amely a kérdésre adekvát, de szükségképpen az empirikus valóságot meghaladó választ ad, és a végső lehetőségi feltételre utal. Ezt a megoldást viszont a filozófiai antropológia agnosztikus, sőt jobbára ateista képviselői viszont nem tudják elhelyezni rendszerük64
