Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Csikós Csaba: A kozmosz megőrzésének végső reménye
4) „Ugyanakkor az is igaz" - írja Fila Béla „hogy a teológia mindig az emberről beszél, még akkor is, ha Istenre vonatkozó igazságokat állít. A teológus nem beszélhet úgy Istenről, hogy egyszersmind ne szólna az emberről..."3 Vagyis a teremtés-elbeszélés olymódon teocentrikus, hogy egyszersmind antropocentrikus is. A kozmosz az ember számára lakható világ, a kert az ember alkotó tevékenységének, értelmes és gyümölcsöző munkájának tere; az egész univerzum az emberért teremtetett és az emberre irányul. A Teremtő a saját képére és hasonlatosságára alkotta az embert, és örök tervében az is benne volt, hogy egykor majd ő is beletestesül ebbe a világba, hogy az autonómiájának túlhangsúlyozásával, önakaratából ismételten állatszintre visszasüllyedő embert felemelje az elveszített, eredeti istenközelségbe. Az ember a teremtés csúcspontja, akire Isten mindent ráruházott, amit csak kegyelmi gazdagságából adhatott. Testi szépséget és méltóságot, érző lelket, eleven szellemet és vállalva a legnagyobb kockázatot - szabad akaratot. Ezekkel az adományokkal az ember Isten képviselője lett a teremtett világban, aki megkapta a kozmosz feletti uralmat, hogy Isten gondviselő jóságával „művelje és őrizze" azt. Az emberrel valami merőben új lény lépett a világtörténelem színpadára. Benne a teremtés kontinuitása megszakad, eléri a kulminációs pontot, ugyanis az ember és a legmagasabb rendű állatok között a különbség - amint erre Max Scheler rámutat - nem egyszerűen fokozati, hanem lényegi; s ez a többlet a szellem: „Az ember az az X, amely határtalan mértékben képes a „világra nyitottan" viselkedni. Emberré válni annyi, mint a szellem erejénél fogva felemelkedni a világra nyitottságig... A tárgy-lét (az alany-tárgy dichotomia, mint a világ objektivációja - Cs. Cs.) tehát a szellem logikai oldalának leg- formálisabb kategóriája."4 Ezt a mozzanatot a hatnapos teremtés-elbeszélés különösen kiemeli. Az ember a szárazföldi állatokkal egy napon („állatközelségben"), de nem ugyanazon aktussal teremtetett. Itt Isten különleges beavatkozásáról volt szó, ezt a szöveg a „bárá" szó háromszori ismétlésével hangsúlyozza, ami mindenkor különleges isteni tevékenységre, „teremtésre" utal. Ez az isteni tevékenység persze nem valami „Deus ex machina" volt, hanem a Teremtő belesugározta az anyagvilágba azokat a hallatlan lehetőségeket (az öntranszcendenciát), amelyek lehetővé tették, hogy alkalmas körülmények között életre keljen, és az élet kellően magas fokán felragyogjon benne a szellem. „Az ember teremtésében érhető tetten az Isten végtelen bölcsessége és szeretete. A teremtési ciklusok egymásutánja az ember felé tör, az emberre irányul, de minden mozzanatát a teremtő erejű isteni szó indítja és lendíti tovább. S ez a szó - mint „logosz" - az embert keresi, személyes viszonyra, a legigazibb és leghitelesebb Én-Te kapcsolatra szólítja úgy, hogy a szóban és a szó mögött rejlő teljesség materializálódik, felölti az emberi szó köntösét, Igévé lesz, mígnem egy grandiózus történelmi pillanatban a teljes önkiüresítéssel sorsközösséget vállal velünk, végességünkkel, kontingenciánkkal, a semmivel szembesülő, halálra ítélt emberségünkkel. Ige általi teremtés, s a teremtettségbe beletestesülő Ige: ez a keresztény hit megfejthetetlen realitása."5 3 FILA B., A teológia megalapozása... Teológia 28/3 (1994) 138. 4 SCHELER, M., Az ember helye a kozmoszban, Budapest,1995, 48. (ford. Csatár R) 5 CSIKÓS CS., A maga képére és hasonlatosságára Teológia, 29/2 (1995) 109-115. 63 -------—
