Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)

1998 / 1-2. szám - Rauber, Karl-Josef: Az egyházzal a jövőbe a Szentlélek vezetésével

téseivel, amelyek Isten népét mint egészet „szent"-nek és „kiválasztott"-nak nevezik. Ezt a látásmódot hangsúlyozza Péter első levele, ahol ezt olvassuk: „...nem uralkodva a választottak fölött, hanem szívből, mint a nyájnak példaképei... alázattal viseltessetek egymás iránt" (vö. 5,3).

Ebből a szempontból, valamint a zsinat által kiemelt „communio" szempontjából az Egyház jövője számára fontosnak tűnik, hogy a zsinat által kijelölt úton továbblépjünk, minden erőnkkel törekedjünk arra, hogy az Egyház köztudatába beemeljük a keresztények alapvető egységét, s azt partnerségre és párbeszédre épülő gyakorlattal meg is szilárdítsuk. Egy olyan communio, amelyet a Szentlélek szeretete egyesít, éppen nem nivellálja a· Egyházban meglévő számos hivatást és küldetést, sokkal inkább végtelen sokszínűségben differenciálja az ugyanazon Lélek által juttatott személyes ajándékokat, hogy azok az Egyházat építsék. Amilyen mértékben a hivatal alázatosan beilleszkedik minden hívő közös keresztény voltába, vagyis a hitben testvéreinek communiójába, és nem egy különleges státuszt hangoztat, hanem párbeszédre, kölcsönös bizalomra és partneri együttműködésre kész, olyan mértékben fogadják el és vállalják fel minden probléma és tekintélyi válság nélkül a nem felszentelt keresztények a szentségi felszenteléssel megalapozott, az igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása és az Egyház egysége iránt viselt legfőbb felelősségét. Ezzel szemben minden más azt a veszélyt rejti magában, hogy tartóssá válik a régi és ellenérzésekkel terhes szembenállás a „hivatalos egyház", vagyis a klérus és a „népi egyház", vagyis a hívek között, elhalványul az Egyház közösségi jellege, és fellángol a folyton parázsló tekintélyi válság.

Ezzel viszont máris a 3. pontnál vagyunk: a periférikus egyháziság, illetve az Egyház egysége kérdésénél. Itt három jelenségre kell utalni: az első olyan emberek nagyszámú csoportját jelenti, akik vasárnapi és húsvéti kötelezettségüket nem teljesítik (Franciaországban „négykerekű keresztényeknek" hívják őket, mert négy keréken érkeznek a keresztelőre, az esküvőre és a temetésre), és számuk növekvőben van. Igazságtalanság lenne langyosságot és közömbösséget a szemükre vetni, mert gyakran élénk érdeklődést tanúsítanak vallási kérdések iránt, és életükben nem ritkán komolyan veszik az evangélium szellemét. Szeretnének valamilyen kapcsolatot fenntartani a hívők közösségével. A másik jelenség az „egyházon kívüli egyház", vagyis azok az emberek, akik bár hisznek Istenben és Krisztusban és törekszenek arra, hogy életüket az evangélium szerint rendezzék be, ugyanakkor mindenféle szervezett egyháztól távol tartják magukat: Krisztus igen, az Egyház nem. Ennek a csoportnak a létszáma is növekvőben van. A harmadik jelenség az, hogy az Egyház egyre növekvő mértékben szembesül azokkal az emberekkel, akik hisznek Istenben, de nem vallják magukat kereszténynek. Ide tartoznak a nagy nem-keresztény, főleg keletről jövő és nyugaton is egyre ismertebbé váló világvallások követői is. Emellett az ember találkozhat olyanokkal, akik vallásosak és azok is akarnak lenni anélkül azonban, hogy valamelyik ismert valláshoz csatlakoznának. Nem érzik otthon magukat azokban az intézményesített egyházakban és vallásokban, amelyek tanítással, teológiával, rituáléval és szervezettel rendelkeznek, mert érzésük szerint ezek egy elmúlt idő vonásait viselik magukon.

Ezeknek a különböző csoportoknak Isten népéhez való viszonyát pozitív módon írja le a II. Vatikáni Zsinat a „Lumen Gentium" konstitúcióban (14-16. fejezet). Közvetítési kísérletében a zsinat a koncentrikus körök modelljét használja fel. Eszerint a Katolikus Egyház Isten népének hitében az egyetemes közösség közepén foglal helyet. Körü5 -----------