Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Rauber, Karl-Josef: Az egyházzal a jövőbe a Szentlélek vezetésével
lőtte azután különböző körök helyezkednek el, melyek távolságát vagy közelségét az egyes hitvallások kifejezett volta és strukturális tökéletességi foka határozza meg. Az Egyház konkrét hitét úgy tekinthetjük, mint az intézményes Egyházon kívül is meglévő és az üdvösség szempontjából szerepet játszó istenkapcsolatok végső okát. Igaz, hogy a teremtéstől kezdve Isten egyetemes üdvözítő szándéka megnyilvánul sok ember hívő igazságkeresésében, a népek vallásos hitének módjaiban és mindenekelőtt a ótesta- mentumi Isten népének szövetségi hitében; ezért Istentől van üdvösség már Krisztuson és Egyházán kívül is - de nem nélkülük és tőlük függetlenül. „Minden őáltala és őérte teremtetett... Mert úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjon az egész teljesség, és hogy általa engeszteljen kJ magával mindent" (Kol 1,16.19-20). A kiengesztelődésnek Krisztusban már elővételezett célja miatt létezik a világban az Istennel való hívő és üdvösséghozó találkozásnak határtalan sokszínűsége; mindezeket Krisztus teszi lehetővé. Mivel a történelmi Jézus Krisztus létezik, és létezik az Ő Szentlélek által éltetett titokzatos teste, vagyis azoknak tőle alapított közössége, akik hisznek benne és az Ő nevére vannak megkeresztelve, mégpedig mint Isten minden, a teremtésben megnyilvánuló útjának konkrét és szentségileg elővételezett célja, azért létezik az ember számára az Istenhez vezető üdvösségi utak lehetőségeinek sokasága. A mágneses tér elemeihez hasonlóan ezek az utak - Krisztus szeretetétől, a Szentlélektől vonzottan - mozgásba jönnek, közös irányt vesznek és megtalálják céljukat: Isten egyetemes kiengesztelő szeretetét. Krisztusban összpontosul Isten üdvözítő szeretetének egész teljessége és egyúttal megnyílik a benne való részvétel egyetemes lehetősége. Mindez pedig nem egy uralkodói abszolútum-igény által történik, hanem alázatos meghívás formájában, amint az a szeretetre jellemző. Az Egyháznak mint Krisztus titokzatos testének, de mint „ecclesia semper reformanda"-nak is missziós, ökumenikus és lelkipásztori tevékenységében egyre inkább tudatában kell lennie annak, hogy ki kell mondania ezt az alázatos meghívást, és mint az üdvösség egyetemes szentségének tiszteletben kell tartania az üdvösség különféle, részben történelmileg kialakult, részben személyesen választott útjait, hogy ezeket Krisztus Lelkének szeretetében egymáshoz vezethesse, egyúttal nem kell elsődleges céljának tekintenie, hogy ezeket az utakat intézményileg is integrálja. Ebben az összefüggésben minden bizonnyal szükségessé válik az Egyházhoz való tartozás fogalmát is újból átgondolni. A zsinat e téren is adott már jelzést. A látható, társadalmilag kifejezhető szinten az egyeseknek Jézus Krisztus Egyházához különböző fokozatokban való tartozását illetve odarendeltségét állapítja meg. „Teljesen beépültek"-nek (plene incorporati) a katolikus hívők számítanak. A „plene" megfogalmazást XII. Pius „Mystici Corporis" „reapse" (valóságosan) megfogalmazása helyett részesítették előnyben, mivel a „reapse" csak a valóságos és nem valóságos odatartozás közötti alternatívát teszi lehetővé. Ezzel szemben a „plene" fogalom a Krisztus Testéhez való tartozás tekintetében további differenciálás lehetőségét nyitja meg. Azokkal a más egyházakban megkeresztelt keresztényekkel, akik nem vallják „a teljes hitet", vagy akik nincsenek a pápa által vezetett Katolikus Egyházzal teljes jogi egységben, a zsinat szerint sok tekintetben egyfajta „kapcsolat" (coniunctio) vagy „communio" áll fenn Isten népén belül: a keresztség, a Szentírás, a Szentháromságba vetett hit, a szentségek ünneplése, az imádságban és a Szentiélekben való egység által. Ezen kívül a nem keresztények tekintetében Isten népéhez való különféle „odarendelt- ség" kerül kimondásra. Ezzel a zsinat egy relacionális egyházfelfogást tesz magáévá: 6
