Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Rauber, Karl-Josef: Az egyházzal a jövőbe a Szentlélek vezetésével
felmagasztalását nem jelenti. Jézus Krisztus minden szolgálat maradandó eredete, mely szolgálatok az Egyház Lelkének adományai. Ennél fogva meg kell látni és mindig újból meg kell tapasztalni ezeknek a szolgálatoknak és hivataloknak abszolút szolgálatijellegét. A szolgálat által kell ugyanis annak az üdvözítő működésének kifejezésre jutnia, amit Jézus Krisztus a világért végez. Mindezt láthatóvá tenni: csak ezt jelentheti az Egyház úgynevezett hatalma, jövőbeni irányultsága. Ennek a szolgálatnak történelmi megjelenési formáját, a tekintély gyakorlásának módját a kötelező és maradandó alapformától meg kell különböztetni és belőle merítve folytonosan meg kell újítani, ezért a kiüresedett tekintélyről is fontos beszélni. A XI. Pius és XII. Pius pápa rendelkezéseivel és leveleivel kapcsolatban néhány professzor által zárt ajtók mögött és csak halkan kimondott kritika VI. Pál „Humanae Vitae" és II. János Pál „Veritatis Splendor" enciklikájának megjelenését követően nyűt te- kintélyi válsággá fejlődött. Erre utal a főleg nyugati országokból ezekre a pápai megnyilatkozásokra érkezett számos negatív reakció. A kritika nem csupán a pápa személyére és a római hatóságokra irányul, hanem, igaz néhány kedvezőtlen fogadtatásban részesült püspöki kinevezés következményeként is, a püspökökre és egyáltalán minden hivatalt viselőre, beleértve a szerzetesi közösségeket is. AII. Vatikáni Zsinat, bölcsen előre látva a már akkor bontakozó válságot, egy az egyház életének jobban megfelelő te- kintélyi kapcsolatrendszer alapját teremtette meg. Teológiai szempontból ez azt jelenti, hogy újból kihangsúlyozza a hívek általános papságáról és az egyházi hivatalok kollegialitásáról és szolgálati jellegéről szóló tanítást. Egyébiránt a püspöki szinódusoknak és a püspöki konferenciáknak jelentős szerepet tulajdonít és megfelelő kúriai reformot tervez, amely nagyobb figyelemmel van a világegyházi elemre. Végül gyakorlati szempontból az egyház életének minden szintjén nagyobb teret kap a szinodális elem. Tekintettel az egyházi hivatal szolgálati jellegére - hiszen a tekintély és a vezetés is szolgálat - és valamennyi hívő alapvető egyenlőségére, meglátásom szerint nehéz egy hierarchikusan tagolt vagy piramisszerűen kicsúcsosodó egyházi vezetést fenntartani. Elvégre a hagyomány szerint Jézus egyértelműen nemet mondott arra, hogy tanítványai közösségébe átkerüljön a zsidó vallási közösség rangsora. Eszembe jut az Úrnak már idézett szava: „Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok" (Mt 23,8). A lét szerinti alárendeltségi viszony a Szentírás egyértelmű szándéka szerint kizárólag Krisztussal, az egyetlen „Mesterrel" és testének egyetlen Fejével szemben állhat fenn. Ha tehát a szenteléssel átadott hivatal azon kétségbe nem vont és kétségbevonhatalan hatalmában, hogy a többi hívőt tanítsa, megszentelje és vezesse (LG 32), az Egyházon belül szentségi módon meg kell jelenítse az Egyház viszonyát Krisztushoz, csak akkor felel meg Jézus Krisztus szándékának, ha ezáltal a Krisztus és az egyházi hivatal közötti különbséget is láthatóvá teszi, mégpedig nem csupán az egyes hivatalviselők egyéni spirituális gondolkodásában, hanem sokkal inkább magának a hivatalnak strukturális megjelenésében. Más szóval: meg kell teremteni annak feltételeit, hogy a közösség fölötti uralkodásból a közösségért végzett szolgálat váljon. Éppen ezért indokoltnak tűnik, hogy az egyházi szóhasználatból fokozatosan elhagyjuk a „hierarchia" szót. Az e szóhoz joggal tartozó értelem hitelesebben jut kifejezésre a zsinat által előnyben részesített „szolgálat" - ministerium - szóban is. A „szent" jelző, amit általában a „hierarchia" főnév elé szoktak tenni, még jobban megerősíti azt a tendenciát, hogy a hivatalt a laikusok „világa" fölé emeljék, ugyanakkor ellentétben áll az Ó- és Újszövetség alapvető kijelen4
