Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Rauber, Karl-Josef: Az egyházzal a jövőbe a Szentlélek vezetésével
mességben jut kifejezésre, az isteni szeretet ajándéka, azaz a Szentlélek adománya. Ezért találjuk a Római levélben: „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által" (5,5). A szolgálat, az egység és az engedelmesség az Egyház jövője szempontjából döntő fontossággal bír, ha készek vagyunk ezen a jövőbe vezető úton a Szentlélek vezetése alatt járni. A problémakört ugyanis, amely manapság az Egyház életében jelen van és amit a teológusok is különböző oldalról közelítenek meg, a következő négy témába lehet belefoglalni: 1. A háttérbe szorult hivatal; 2. A kiüresedett tekintély; 3. A periférikus egyháziság; 4. Az ingadozó hit. Az 1. problémakör: A háttérbe szorult hivatal. Ez a kifejezés, ami Frans Harsmától ered, aki röviddel ezelőttig a lelkipásztorkodás tanára volt Nijmegenben, véleményem szerint annyiban tükrözi hűen a mai helyzetet, hogy az egyházi hivatal továbbra is létezik, viszont kisugárzása nagymértékben csökkent. Ehhez egyrészt a celibátus- ról és a nők pappászenteléséről folyó viták járultak hozzá, másrészt magának az intézményes hivatalnak mint olyannak megkérdőjelezése. A napjainkig is befolyásos teológusok, mint mondjuk Hans Küng, vagy Heribert Haag, írásaikban például kétségbe vonják a szolgálati papság alapítását, és a hívek általános papsága által minden hívőnek adott megbízatásra redukálják le. Ehhez járul, hogy a paphiány, amely különféle tényezőkre, mint például történelmi adottságokra, a keresztény családok széthullására, a gyermekek számának csökkenésére, a mai ifjúság elköteleződési készségének gyengeségére, a papi szolgálat elégtelen kisugárzására stb. vezethető vissza, a plébániákon szükséghelyzeteket teremt, a szolgálati papság viselőit feladataikban elbizonytalanítja, túlterheli vagy egyoldalúvá teszi és más szolgálatok jövőjét is homályba burkolja. Minden nehézség mellett, amiket semmi esetre sem szabad elhallgatni vagy elbagatellizálni azt a helyzetet, amelyben az Egyház jelentős része él, nem csupán a hiányok és a negatív tényezők oldaláról szabad megközelíteni, hanem igazi kihívásnak is kell tekinteni, olyan lehetőségnek - még ha paradoxul hangzik is -, amit az Isten Egyházát mindig kísérő Szentlélek kínál fel, hogy új távlatok felé irányítson minket. Már a II. Vatikáni Zsinat a papi szolgálatról és életről szóló határozatában új hangsúlyokat helyezett azáltal, hogy a papi szolgálat kultikus és liturgikus jelentése mellett annak prófétai és lelkipásztori szolgálati jellegét különösen is kiemelte. A szolgálati papság annak szentségileg kiemelt jele, amiben minden hívő részesül, nevezetesen megjeleníti az üdvösségnek azt a szolgálatát, amit Jézus Krisztus a mai világban végez. A zsinat újból kiemelte, hogy a szolgálati papság Egyházon belüli küldetése nem más, mint, hogy az általános küldetést szolgálja, lehetővé tegye, hogy struktúrájában hatékony legyen, és a szolgálatot életben tartsa. Az a lehetőség tehát, amit Isten Lelke nekünk nyújt, nem azt jelenti, hogy a szolgálatok meglévő szerkezetét radikálisan átalakítsuk, vagy a papsághoz teljesen új utakat nyissunk, mint például más képzési feltételeket, a cölibátus megszüntetését, nők pappászentelését, hanem - és ezt nagyon alá kell húzni - sokkal mélyebben át kell gondolni mindent és a közösségeket, azok minden tagját új élettel kell megtölteni. Az Egyház minden tagja a bibliailag értelmezett karizmák és a megkereszteltek általános papsága révén felszólítást kapott arra, hogy tevékenykedjen és felelősséget vállaljon. A szolgálatokról és hivatalokról csak minden keresztény azonos méltóságának kontextusában lehet megfelelően beszélni. Ennek fényében mindenkinek végeznie kell a saját szolgálatát, ami nem szintenkénti besorolást és beszűkítést, sem a hivatal elszigetelő 3
