Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Gál Ferenc: A Szentlélekről szóló tanítás a II. Vatikáni Zsinat után
Teológia 1998. 1-2. szám GÁL FERENC A Szentlélekről szóló tanítás a II. Vatikáni Zsinat után Az egyház életében és teológiájában nincsenek hirtelen fordulatok. Ez abból következik, hogy a kinyilatkoztatás teljességét megkaptuk Jézus Krisztusban, s azt az apostoli hagyomány szerint kell értelmezni. Tehát ezen a téren csak az összefüggések új meglátásáról, továbbá az igazságoknak és követelményeknek az egyház életére való alkalmazásáról lehet szó. Ilyenekkel viszont számolni kell, mert az élet egyéni és közösségi síkon állandóan új kérdéseket vet fel. A szentírás mellett éppen ezt az értelmezést nevezzük hagyománynak, de a hagyomány soha nem válik önálló szellemi tényezővé, hanem egyszerűen az egyház élete fejeződik ki benne. Ezt az elvet alkalmazzuk most is, amikor be akarjuk mutatni, hogy a Szentlélekről szóló tanítás hogyan jelentkezett az egyház életében, a zsinat óta eltelt évtizedek alatt. Pontosság kedvéért azonban még egy megjegyzést kell tenni. Elvileg megkülönböztetjük ugyan az egyház életét és teológiáját, de a kettőt nem szabad egymástól elválasztani. A teológia nem más, mint rendszerezése és elmélyítése annak, ami megtalálható a kinyilatkoztatás forrásaiban és amit az egyház a maga hitében megél. Mégpedig úgy él meg, hogy mindig Krisztus egyháza marad, aki a Szentlélek által gyakorolja benne és fölötti főségi hatalmát. Tételünk közelebbi meghatározásánál még ilyen megjegyzéseket kell tennünk. A Szentlélek Jézus Krisztus akaratából működik az egyházban, nem pedig a mi tervünk vagy érdemünk szerint. De az ő kegyelmének és megvilágosító hatásának felhasználása tőlünk is függ, ezért van hullámzás az egyház életében is, nemcsak az egyén életében. Megállapítható, hogy aló. századi hitújítás óta a teológiában és a hitvédelemben az egyházról elsősorban mint látható, jogilag szervezett, hierarchikusan vezetett közösségről volt szó, s így a jogi és a szervezeti kérdések jobban előtérbe léptek, mint a misztérium értelmezése. Csak a 20. században előretörő materializmus és pozitivizmus késztette a teológiát arra, hogy az egyház misztérium-jellegét jobban kiemelje. Az 1943-ban megjelent Mystici corporis enciklika már határozott lépés volt ebben az irányban. A 60-as évek elején megtartott egyetemes zsinatról könnyű megállapítani, hogy megérezte az idők jeleit és nem egyes teológiai tévedésekkel foglalkozott, hanem a vallás és a vallásosság alapvető kérdéseivel. Valójában az volt az átfogó témája, hogy a teremtő és megváltó Isten működik-e a világban és működése felismerhető-e? Az egyháznak és a világnak szüksége volt a határozott hangra, amely jelezte, hogy Isten nélkül nem tudjuk megoldani emberi problémáinkat. A profán dolgokban elmerült emberek előtt világosan ki kellett mondani, hogy az egyház ereje és hatékonysága nemcsak a Krisztustól kapott küldetésben van, hanem még inkább abban, hogy az egyház 17
