Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Gál Ferenc: A Szentlélekről szóló tanítás a II. Vatikáni Zsinat után
az Atya, Fiú, Szentlélek nevében egybegyűlt közösség, s így a létnek és a kegyelemnek az ősforrásából táplálkozik A világban az a szerepe, hogy érvényt szerezzen a Fiú és a Szentlélek küldetésének, azaz a természetfölötti kegyelem kiárasztásával a végső cél, az örök élet felé terelje az emberiséget. A Fiú jelenléte az egyházban adja a biztosítékot arra, hogy az Atya a magáénak vallja a teremtést, az Igazság Lelkének a jelenléte pedig megadja a világos látást az élet céljának keresésében. A Szentlélek a szentségnek és a szellemiségnek a biztosítéka, s ezt különösen akkor kell hangoztatni, amikor az ember a maga vágyai szerint akarja alakítani a világot, s a technikai adottságai mögött nem látja meg az örök értékeket. Amikor a zsinat határozottan kimutatta az odafor- dulást a misztériumhoz, a természetfölötti valósághoz, akkor jelezte, hogy az élet múlandósága fölött az isteni irgalom és szeretet virraszt. A zsinat legjelentősebb határozata kétségtelenül az egyház misztériumának kifejtése volt. A többi határozat ezt folytatta és részletezte. Nem az a lényeg, hogy a zsinati atyák előre eltervezték-e a megtárgyalt tételeket, hanem az, hogy a dokumentumok az egyház természetfölötti küldetéséről és Isten gondviseléséről tanúskodnak. Az egyháznak éppen az ilyen ünnepélyes alkalmakon keresztül kell igazolnia, hogy Krisztus akaratából eszköz lett az emberi nem üdvözlésében. A gondolat különben valahogyan benne volt a levegőben. A második világháború szomorú évei után az egész kereszténységben fellángolt a vágy, hogy jobban bele kell kapaszkodni a természetfölötti erőkbe, amelyeket az egyház Krisztustól megkapott a Szentiélekben. Az ötvenes években a karizmatikus mozgalom alulról indult el, mint gyakorlati vallásos magatartás és Istenbe vetett bizalom, még akkor is, ha néhol kiütköztek naivságai is. Azt helyesen látták meg, hogy a kereszténységnek erőteljesebben kell a természetfölötti világról és Isten szeretetéről tanúskodni. Európában ennek a mozgalomnak első jelentősebb teológusa Heribert Mühlen volt, aki úgy akarta konkretizálni a Szentlélek működését a keresztény hívőkben, hogy a misztikus test tételére hivatkozva az egyházat valamilyen nagy Én-nek, személyes alkatnak fogta fel, amelyben Krisztus a főségi hatalmát a Szentlélek kiáradásával gyakorolja. A Szentlélek a Szentháromságban is az Atya és a Fiú „mi-közössége", s ebbe az életközösségbe vonja bele a megkeresztelt hívőket. Ez a tudat kétségtelenül lendületet adott a személyes vallásosságnak, még akkor is, ha azóta keveset emlegetik a tételt. * * A zsinat előtti és utáni évtizedek egyik legjelentősebb elméleti teológusa kétségtelenül Karl Rahner volt. Ő is megértette az idők szavát, és teológiájában fellelhető a Szentlélek üdvrendi szerepének kutatása. Saját módszerének megfelelően mindenütt elsősorban a hagyományos teológiai fogalmakat igyekezett tisztázni. De hozzászólt a hagyományos skolasztikus módszer használhatóságához is. Megállapítja, hogy a Szentháromságról szóló dogmatikai traktátus elszigetelt helyet kap a hagyományos tárgyalásokban, pedig az üdvrend és az üdvtörténet nem más, mint a Szentháromság belső életének kitárulása a teremtett világ felé. Számunkra a Szentháromság tétele az üdvösség misztériuma, különben nem kapott volna helyet a kinyilatkoztatásban. Az üdvösség tartalma pedig az, hogy Isten mint Atya-Fiú-Szentlélek megosztja velünk belső életét. Az Atyától megkapjuk a fogadott fiúságot, a Fiútól a testvéri szeretetet, a Szentlélek pedig felemel arra a szellemi magaslatra, ahol megfelelhetünk az első két követelménynek. 18 =
