Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 3-4. szám - Dolhai Lajos: A Szentlélek és a liturgia
Berengárius, toursi kanonok a XI. században nem az Egyház hitével összhangban magyarázta a valóságos jelenlétet. 1050-ben Rómában és utána több zsinaton ismételten elítélték, 1079-ben VII. Gergely pápa felszólítására kénytelen volt az átlénye- gülés dogmáját elismerni és aláírni egy hitvallást. Berengárius esküformulája már csak így fogalmaz: „megvallom, hogy a kenyér és a bor, amelyet az oltárra tesznek, a szent imádság titka, és a mi Megváltónk szavai által szubsztanciálisan átalakulnak Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak valódi, saját és életadó testévé és vérévé" (DS 700). Itt már hiányzik a Szentlélek személyének a megemlítése. ' Ezzel szemben viszont a valdiak számára előírt hitvallás (DS 790-797) általános értelemben is kijelenti, hogy „a szentségeket pedig, amelyeket az Egyházban a Szentlélek felmérhetetlen és láthatatlan ereje és együttmunkálkodása árán szolgáltatják ki..." (DS 793). Az Eukarisztiáról pedig ezt írja: „az áldozat vagyis a kenyér és a bor az átváltoztatás után a mi Urunk, Jézus Krisztus valóságos teste és vére lesz... mert nem az áldozat bemutatójának érdeméből, hanem a Teremtő szava és a Szentlélek ereje által valósul meg" (DS 794). A XII. század az általános szentségtan kialakulásának az ideje. Gratianus, Petrus Lombardus, majd pedig Szent Tamás munkássága révén általánossá vált a szentségijei hülemorfisztikus meghatározása. Eszerint a szentség formája: Krisztus szavai, amelyet a pap „in persona Christi" ismétel meg a kenyér és a bor fölött. Szent Tamás Isten igéjének tulajdonítja az átváltozást, de ő még is hangsúlyozza a Szentlélek közreműködésének a fontosságát. Damaszkuszi Szent János állítására,78 mint ellenvetésre ezt válaszolja: „A transzubsztanciációt a Szentléleknek kell tulajdonítanunk, mint fő szereplőnek, de ez nem zárja ki egy egy eszköz tevékenységét, és ez az eszköz a papnak a szavai".79 A II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform alapján megszületett új eucharisztikus imádságok (II, III, IV) már explicit módon és kiemelten is tartalmaznak epiklé- zist. A katolikus egyház katekizmusa (1993) pedig a valóságos jelenlét megvalósulásának kérdésében egyformán hangsúlyozza az ige és a Szentlélek szerepét: „Krisztus jelenléte szavának és Szentlelkének ereje által" valósul meg (KEK 1373). Állításának alátámasztására két egyházatyát, egy nyugatit (Szent Ambrus) és egy keletit (Aranyszájú Szent János) is idéz, és kijelenti: „Az egyházatyák szilárdan állították, hogy az Egyház Krisztus szavának és a Szentlélek működésének hatékonyságába veti a hitét, és ez a hatékonyság viszi végbe az átváltoztatást" (KEK 1375). A nyugati egyház jelenlegi álláspontját az új katekizmus így foglalja össze: „Az Eucharisztia szentségének lényegi jelei a búzakenyér és a szőlőbor, amelyekre a pap lehívja a Szentlélek áldását, majd a pap mondja ki az átváltoztatás szavait" (KEK 1412). Mindez ökumenikus szempontból is jelentős. Amikor az új eucharisztikus imádságokban megjelent a Szentlélek kétszeri kifejezett segítségül hívása, liturgikus téren közelebb jutottunk a keleti egyházakhoz, de közelebb jutottunk a protestáns teológiához is, hiszen ők is hangsúlyozzák a Szentlélek szerepét a Krisztussal való Úrvacsorái találkozásban. Ezek után érthető, hogy az Egyházak Világtanácsa Teológiai Bizott78 Vö. De fide orthodoxe IV, 13: „a kenyér és a bor úgy változik át Krisztus testévé és vérévé, hogy maga a Szentlélek száll alá és végzi el azt, ami minden emberi fogalmat fölülmúl" (PG 94,1139). 79 IV. Sent. d. 8 q. 2 a. 3 ad 1. 26 -----
