Teológia - Hittudományi Folyóirat 31. (1997)
1997 / 3-4. szám - Baán István: Egyesült egyházak vagy testvéregyházak?
Az újkori uniók nem egész egyházi közösségeket érintettek, hanem egy korabeli ״szalámitaktikát” követtek. ״Míg egy egyház egyik része egyesül Rómával, addig ugyanén- nek az egyháznak a másik része - gyakran a többség - kívül marad a római közösségen. így az ortodox rész egyházként állítja magát szembe a római közösséggel, miközben az egye- sült rész - épp a Rómával való egyesülés következtében - elveszíti egyházi öntudatát, és ״rítussá״ válik. A ״rítust” ily módon elsősorban a liturgikus ünneplés sajátos egyházi tar- talmának csökkenése jellemzi. Az eukharisztikus ekkléziológiát teljesen kiszorítja egy sok- kai szociológiaibb és jogászibb jellegű ekkléziológia.”8 Az egyesült egyházak történetében - a történelmi körülmények eltérése miatt - kü- lönféleképp és eltérő hosszúságú időn belül játszódott le az a folyamat, amikor saját, orto- dox ״rítus”-felfogásuknak át kellett alakulnia a latin ״rítus”-felfogássá. Ez a ״latinizáció- nak” nevezett folyamat elsősorban nem a szertartások végzésére vonatkozott, hanem a hit- re, a jámborságra, a lelkiségre és a teológiára. Minél inkább elszakadt ekkléziológiai tar- talmától a liturgia, annál nagyobb szakadék tátongott a külső szertartások és az azt végzők lelkülete, teológiai meggyőződése között, következésképp egyre ״sürgetőbbé” vált a litur- gia megváltoztatása is. A folyamatnak csak ezt a fázisát érzékelte a hívő nép, amikor az unió feltételeivel, illetve a szertartásnak az uniókor biztosított változatlanságával ellentét- ben először csupán apró, valójában döntő fontosságú módosításokat vezettek be: a Hiszek- egyet kibővítették a Filioque-val, a liturgiában pedig a pápát kommemorálták. Mindkettő alapvetően érintette azt az egyházfogalmat, amely az unió megkötése után még sokáig ״lappangott” a hívők tudatában, s amelynek az ortodox hagyománynak megfelelően légin- kább a szerzetesek voltak a védelmezői. Érthető, hogy miért a keleti szerzetesség lett első céltáblája a latinizációnak, s az évszázadok során szinte teljes siker koronázta azt a törek- vést, hogy elidegenítsék őket monasztikus tradícióiktól. így az egyesült egyházak lelki örök- ségüknek egyik lényeges értékét veszítették el, illetve úgy tűnt, hogy ezt az értéket nem le- hét összeegyeztetni az uniót létrehozó és fenntartó ideológiával. Az az ellentmondásos helyzet állt elő, hogy ״keleti rítust” vagy ״rítusokat” akartak megőrizni, közben pedig vesz- ni hagyták azokat, vagy vesztüket idézték elő azoknak, akik ezeknek a rítusoknak létreho- zói, szellemi támaszai cs fenntartói voltak.9 Az eredeti ekkléziológiai hagyományra való hi- vatkozás lehetetlenné vált. Amikor az I. Vatikánumon Gregor Jusszef melkita patriarcha a pápai primátus és tévedhetetlenség dogmáját csak a firenzei zsinatnak, a patriarchák joga- it biztosító záradékával volt hajlandó aláírni, IX. Pius kemény megrovásban részesítette. Logikus következménye volt az ״ekkléziológiai kiüresedési folyamatnak”, hogy meg- erősödésével egyre nehezebb helyzetbe jutottak az unitus egyházak. Létüknek épp az lett volna a célja, hogy vonzerőt gyakoroljon az ortodoxokra, belső identitásválságuk miatt azonban képtelenek voltak ennek a szerepkörnek a betöltésére. A XX. század eseményei jelentős mértékben hozzájárultak az egyesült egyházak szerepének újjáértékeléséhez. A teológia forrásaihoz, a szentíráshoz és elsősorban a keleti atyákhoz való visszafordulás, a liturgikus megújulási mozgalom felkeltette ugyan a nyugati teológusok érdeklődését a ke- leti egyházak iránt, de amint behatóbban kezdték tanulmányozni életüket, rá kellett jönni- ük, hogy az általuk keresett teológiai, lelkiségi és liturgikus kincsek sokkal inkább megta- !álhatók az ortodox egyházakban, mint az egyesülteknél. Különösen megnövelte a keleti 8 8 Uo. 23. ׳•> Uo. 31.
