Teológia - Hittudományi Folyóirat 31. (1997)
1997 / 1-2. szám - Ladocsi Gáspár: A milánói ariánusok és Szent Ambrus
a niceai hit ezen radikális védelmezőjének és az ő püspöki hibáinak örökös felhánytorga- tója 367-ben meghalt). Ezt a helyzetet jól ismerte Ambrus mint rhétor a sirmiumi praefek- túrában, és mint kormányzó Milánóban. Valentinianus császár katolikus egyházat pártoló szellemének megértésében és tá- mogatásában lett magasrangú hivatalnok, püspöki szolgálata is ezen szituációban kezdő- dött. Különben az Imperator a katolikusok és ariánusok között kialakult egyensúlyra sokat adott. A 375-ben elhunyt a császár. Az örökébe lépő idősebb fia, Gratianus (376-383) enyhülékenyebb és liberálisabb politikával indított a nem katolikusok irányában. Ennek eredménye aztán az lett, hogy Ambrus tiltakozásainak száma megnőtt; sőt egy Julianus ne- vű pap - akit Petovióbol a katolikus népesedés (legalábbis a jelentős többség) elűzött - nyíltan és szervezetten lázított Ambrus ellen.7 Az új milánói püspöknek sikerült az ifjú csá- szárt meggyőznie, Gratiánus hozzá mint atyjához ragaszkodott, és Ambrus kívánsága sze- rint bocsájtotta ki a 380. évi, április 22-én keltezett eretnekek ellen hozott törvényét.8 Egyúttal sikerült az ariánusoktól visszavennie egy bazilikát.4 Négy és fél évvel később erre volt a visszaütés - természetesen Gratianus császár meggyilkolása és a hatalom megszilár- dítása után -, a Basilica Pontiana konfliktusa; Justina császárné és a még gyermek II. Valentinianus császár részéről. Történelmi személyiségekről nehéz ítéletet mondani akár a források hiányában, akár azoknak bőségében. I. Valentinianus császár második feleségéről és a 12 esztendősen trón- ra jutott II. Valentinianus anyjáról, Justina császárnéról, a ״regensről” nem sok jót írtak,- és nem csak a niceai hit elkötelezettjei. A hiú, tehetségtelen, ám intrikus és bosszúálló sze- mélyiségek táborához tartozott. Elég hatalma volt ahhoz, hogy rendelkezzen, de már ke- vés ahhoz, hogy érvényt is szerezzen rendelkezéseinek. Fiának - akit apjának érdemeiért főként a hadsereg tisztelt - nevében 385 márciusában követelte Ambrustól a ״városkapu- nál lévő bazilika“ átadását. Rendelkezésének hibája voltaképpen abban állt, hogy Milánó keresztény híveit az ariánus és niceai hitvallás szerint radikálisan megosztotta, szétválasz- tóttá; feszültségek bár voltak de a megbékülés lehetősége fennmaradt. Rendeletéinek so- rozatát rossz egyházpolitikai döntései tették elviselhetetlenül ellenszenvessé. ״Ez a Jesabel, ez az Éva״ - Ambrus nyílt kritikája szerint10 - nem állt meg itt. Egy hónappal ké- sőbb a város belső negyedében lévő ״Új Bazilikát” is követelte ariánus párthíveinek. Ezt az öthajós gyönyörű templomot melyet még fél évszázada sem, hogy a két erősen ariánus el- lenes és érte száműzetést is szenvedett püspök építtetett: Eusztorgiosz és Dionüsziosz.11 Ambrus nyilvánosság előtt tiltakozott és hevesen támadott: ״Nekem is megvannak a magam fegyverei Krisztus nevében. Ha kell az ügyért a testemet is feláldozom”.12 A császári udvar ariánus papja, a nyughatatlan Mercuris nyíltan püspöke akart len- ni Milánónak, mégpedig Auxentius utódaként sőt ennek érdekében még ״a nagy előd“ ne- vét is felvette. Ez erőszakos provokáció volt Milánó niceai hithez szokott hívei körében és tehetséges arisztokratikus főpásztoruk Ambrusnak szemében.12 A mindenre elszánt Amb- rus támaszkodhatott székvárosának nemcsak niceiai hitvallású keresztényeire, hanem a ל Ld. H. Rahner, i.m. 85. 8 Codex Theodosianus XVI,5,4. 9 Ambrosius, Epistola 2,28, 10 Ambrosius. De fide ad Gratianum 11,16. 11 A. Levi, Larchitettura paleochristiana a Milano (Act. VI. Congr. Et. Byz.) Paris 1951., 67kk. 12 Ambrosius, Epistola 20,23. 13 Rahner H. i.m. 85.----38
