Teológia - Hittudományi Folyóirat 31. (1997)
1997 / 1-2. szám - Kiss Imre: Lehet-e a Szentháromság modell a társadalom számára?
Máskülönben arra a kétfajta magatartásra jutunk el, amelyek ma általánosnak tűn- nek a keresztény egyházakban: vagy tagadni a Szentháromságot, s azt mondani, hogy ez csak az ókori kultúrának egy elméleti spekulációja, vagy elfogadni azt, mint a hit alapvető igazságát, anélkül, hogy megértenénk, milyen jelentős köze van ennek a közöttünk lévő személyes kapcsolatokhoz, s milyen fontos mondanivalója van az emberiség konkrét életé- re vonatkozóan. Mit jelent tehát ״perichoretikusan” élni két vagy több embernek? Amint mindenki- ben megvan a képesség, hogy azonosuljon önmagával, megvan az a kölcsönös képesség is, hogy ״belehatoljon” a másik bensejébe, hogy ״élje a másikat”, hogy azonosuljon vele, hogy - amilyen értelemben ez lehetséges - a másik legyen. Ezt a relációt, amely tökéletesen a Szentháromság Személyei között létezik: egység a kü- lönbözőségben, az egyiknek ״bennlakozása” a másikban keveredés és megosztottság nél- kül, fölébe kerülés és felszívódás nélkül, analóg értelemben hivatottak vagyunk élni kölcsö- nős kapcsolatainkban, nemcsak személyek közt, hanem csoportok, intézmények, egyházak, nemzetek közt is. Ehhen az összefüggésben a tapasztalat alapján tehetünk egy megjegyzést: Gyakran megmutatkozik, hogy a szentháromságos dinamika elvezet arra, hogy mindent közösbe te- gyünk, kivéve azt, ami a legsajátosabban a miénk. Ez igaz, de hozzá kell fűzzük, hogy a szentháromságos szeretetben nem úgy adja valaki magát, hogy ״megtartson” magának va- lamit (önnön sajátosságait), hanem megtapasztalható, hogy a személyiség akkor lesz leg- teljesebben önmaga, ha teljességgel adja magát: hasonlóan, amint az Atya is éppenséggel a maga mindent átadásában lesz Atya, s ugyanezt lehet elmondani a Szentháromság min- den személyéről. Személlyé válás a társadalmivá válásban (perszonalizáció a szocializációban) Ezt a jellegzetesen szentháromságos dinamikát - ami az egység és különbözőség dina- mikája - megtaláltam a Fokoláre mozgalom városkáiban.13 Ilyen mondatokat hallottam a Iá- tógátoktól: ״Sokatokkal beszélgettem, s az a benyomásom, hogy csak eggyel beszéltem”. Má- sok azt mondták: ״Amit legjobban értékelek az, hogy nagy egységet találtam köztetek, s lát- tam, hogy ugyanakkor mindenki önmaga marad”. Valóban, a mély közösségivé válás együtt- növekedése az erős személlyé válással, megmutatja - mint az egyik legvilágosabb jel vajon a kapcsolatokat ״perichoretikusan”, azaz szentháromságos, közösségi stílus szerint élik-e. Ez annak a visszatükröződése, ami a Szentháromságon belüli életben történik, ahol ״az isteni Személyek különbözősége oly nagy, aminél nem lehet nagyobbat elképzelni, míg az egység oly intenzív, aminél nem lehet intenzívebbet elgondolni” (H. Mühlen). Ezért, ahol ugyanazt a minőségű szeretetet élik, ami a Szentháromságban létezik - H. U. von Balthasar kifejezésével - létrejön a ״szimultán, az egyidejű személlyé válás és társadalmi- vá válás”. Még érdekesebb vonás, hogy ennek a két valóságnak a kölcsönös növekedése nemcsak szimultán, hanem ״közvetlenül arányos” (P. Coda): minél autentikusabb a közös- ség, annál jobban növekszik a személy és viszont. 13 A mozgalom által létrehozott kis ״városok", amelyekből már számos van a világon. Ezekben az élet törvénye: az Evangélium. Annak a ״laboratóriumi" megtapasztalását nyújtják, hogy milyen lenne a társadalom, ha an- nak élete és struktúrái a kölcsönös szeretette lennének alapozva. 30
