Teológia - Hittudományi Folyóirat 30. (1996)
1996 / 1-2. szám - Bolberitz Pál: Krisztus és filozófusok. A filozófiai krisztológia egy tipológiájának lehetséges vázlata
krisztológiájában a bűnnek alig van szerepe (legfeljebb annyi, hogy az áteredő bűn nála egy dialektikusán szükségszerű mozzanata a humanisatio folyamatának), addig Kierkegaard olyan krisztológiát konstruál, ami teljes megfelelőségben van a hamartológiával (teológiai bűntannal). Továbbá míg Hegel, témájának archimedesi pontját, Krisztus, történelmen-kí- vüli istenségének funkciójába helyezi, addig Kierkegaard krisztológiájának központi gon- dolata az, hogy Isten, Jézus személyében, történelmünkbe lépett. Épp ezen kifejezetten antihegeliánus vonatkozások miatt (vagy tán épp ezek ellenére) Kierkegaard a saját filozó- fiai krisztológiáját sohasem tudta egészen elfogadni. Ahol Kierkegaardnál filozófiai krisztológiáról van szó, ott szerzőnkre úgy kell tekinteni, mint filozófusra, és nem úgy mint valamiféle ״vallásos íróra”, aki személyesen Krisztus hitéről vall. Csakhogy Kierkegaard mint filozófus önmagát álnéven Johannes Climacus-nak nevezi a ״Kenyérmorzsák”, továb- bá az ״Utóirat” című írásaiban, ahol a filozófiai krisztológiára vonatkozó nézetei föllelhe- tők.14 Miért ír álnéven Kierkegaard mint filozófus a krisztológiai témáról? Valószínűleg azért, mert maga is sok hegeli elemet hordoz rendszerében ebben a témakörben, jóllehet küzd ellene. Pseudo-Climacus, vagyis Kierkegaard, említett írásaiban, úgy lép fel mint he- geliánus, aki a krisztológiai polémia során antihegeliánussá válik. Climacus, a dialektikus, azért nem tud kereszténnyé lenni, mert a legmagasabb teljesítmány számára az, hogy fo- galmilag képes legyen ״behozni” a kereszténységet, jóllehet ez szerinte nem lehetséges. Az értelmi konstrukció végső célja Climacus számára, hogy bemutassa: milyennek kellene (vagy kellett volna) lennie Krisztusnak ahhoz, hogy a dialektikus ész követelményeinek megfeleljen.15 Climacusnál is megjelenik a hegeli rendszer két gyenge pontja. Az egyik: annak eile- nére, hogy hangsúlyozza Jézus személyének történetiségét, a történelmet végül is annulál- ja. Az 1843״ esztendőt”, ami őt a történelmi Jézustól elválasztja, ״dialektikusán” elvitatja, és ami ״lényeges”, az nem valamiféle örök ״mindig”-ben történik nála (mint Hegelnél), ha- nem a kierkegaardi egzisztenciális ״szempillantás” (Augenblick) időtlenségében. Hogy a megragadhatatlanságot (vagyis a dialektikus ״ugrást”) átszerkeszthesse, Climacusnak ki kell kapcsolnia minden közvetítést, ami Krisztus és az ״én” között van, úgy, hogy itt a hang- súly végül is újból és kizárólagosan Jézus istenségére esik. A másik gyenge pont (ami az elsővel összefügg) abban a dialektikus kapcsolatban van, ami a bűn és az abszolút paradoxon között helyezkedik el. Ahhoz, hogy Krisztushoz, az ״egészen más”-hoz eljuthassak, jómagámnak is egészen másnak kell lennem, mint Krisztus, vagyis bűnösként kell tételeznem önmagamat. Tehát az én bűnös mivoltom hát- térhorizontjába helyezve különbözhet Krisztus, a megváltó-tanító, a Socrates ״példakép” figurától. Továbbá csak Krisztus erkölcsi szentségével összehasonlítva döbbenhetek rá sa- ját bűnös mivoltomra. Hegelhez hasonlóan Kierkegaard is a keresztre feszíttetés történél- mi tényét időfeletti teológiai összefüggésben tárgyalja. A másik oldalról, vagyis az ״én” ol- daláról nézve, a ״bűnös létet” leszűkíti egyszerű ״bűntudattá” anélkül, hogy a bűnösséget az ״én” valamely bűnös tettére, vagy az ősök bűneire vezetné vissza. Ez a dialektikus beál- lítottság mindkét oldalról, vagyis mind Krisztus, mind az ״én” oldaláról nézve elhanyagol- hatónak tekinti a történetileg megragadható ״tettet”. Vagyis itt is hiányzik a közvetítés, a két pólust összefogó közös természet, amely mind Krisztus, mind az én tettem kölcsönös ״játékterét” biztosíthatná, persze figyelembe véve és biztosítva krisztus és az ״én” közötti 14 HENRICI, P., Philosophische Christologie, in: II Cristo dci filosofi, Brescia, 1976, 118-119. 15 HENRICI, P., Aufbrüche christlichen Denkens, Johannes, Einsiedeln, 1978, 104. 8
